Story Of My Life

Season 2. Chapter 21. (77.)/Torn/

  Sajnálom, hogy most egy ilyen gagyi résszel jelentkezem, de remélem azért tetszett!   

.::Lily Smith szemszöge::.

Minden olyan gyorsan történt, míg végül, csak homályos foltokat láttam. Annyit még ki tudtam venni, hogy az emberek körénk tömörültek, majd annyit, hogy két nagydarab rendőr jelent meg, és leszedte Niall- ről Louis- t. Meg sem lepődtem, hogy az emberek nagy részének a kezébe ott figyelt a telefon, és nagy valószínűséggel videózták a történteket. Az eddig homályos látásom, most még homályosabb lett, majd végül a földre zuhantam, és minden elsötétült...

A hirtelen fény világított meg, ami nem is kicsit bántotta még csukva is a szemem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de annyit már érzékeltem, hogy fekvő helyzetben voltam, és egy meleg tenyeret a kézfejemen. Lassan, bizonytalanul nyitottam ki a szemem, ám a fényesség még jobban bántott. Amiket először megpillantottam azok a fehérre meszelt falak voltak. Gépek pityegését hallottam, és egy mellőlem jövő halk szuszogást. Odafordítottam a tekintetem, majd megpillantottam az édesen szunyókáló vőlegényemet. Haja a szemébe lógott, én pedig nem álltam meg, hogy ne érjek azokhoz a fürtökhöz. Mivel Louis a jobb kezem fogta, és nagyrészt a feje is azon pihent, a bal kezemmel kezdtem meg a haja csavargatását. Megmoccant, meg horkantott egyet, ám nem ébredt fel. Kicsit arrébb húzta a fejét, én pedig elmosolyodtam, de nem hagytam abba a fürtjeivel való játszadozást. Még egyszer morgott valamit, majd lustán résnyire nyitotta ki a szemét. Egy fáradt mosollyal néztem le rá, de ugyanakkor büszke is voltam. Hiszen én vagyok a világ legszerencsésebb nője, még akkor is, ha életem szerelme néhányszor már összetörte a szívemet. Lou felemelte a fejét. A pár napos borosta –amit én imádok a legjobban-, és a karikás szeme ellenére is elképesztő szexi volt.

- Jó reggelt!- suttogtam, ugyanis alig jött ki hang a torkomon. – Mi történt? Mennyi ideig feküdtem itt?

- Szia! Egy hét telt el! Addig aludtál!- válaszolta, amin én nem is kicsit döbbentem meg. A következő reakció a részemről a hasam önkénytelenül történő megsimítása. Nagyon furcsa volt. Mintha nem éreztem volna a kisbabámat a pocakomba.

- Louis! Hol van?- estem egyre jobban kétségbe. Csak remélni tudtam, hogy nem esett baja, de legbelül az ellenkezőjét éreztem. A vőlegényem arcát vizslattam, ami kifejezéstelen volt. A csodálatos, észveszejtően kék íriszét a takaróra vezette, ezzel megszakítva a szemkontaktust.

- Lou! Kérlek, válaszolj! Hol van a kicsi?- már komolyan kezdtem aggódni, de Louis arckifejezése nem sok jót jósolt.

- Hát... Ő...- kereste a szavakat.

- Az Istenért Louis! Válaszolj!- csattantam fel. – Kérlek!

Avőlegényem visszavezette a tekintetét az én szemembe, azonban még mindig nemszólalt meg...