Story Of My Life

Season 3. Chapter 18. (105.) ~Arca egy kicsit eltorzult

Meglepetés!

Itt az új rész, ami nem túl sokat változott az előzőhöz képest, csak minimálisan változtattam. De szerintem ez nem lett olyan rossz!
Az új blogom megnyitott, de meg nem most fogom feltenni a prológust! Csatlakozzatok a csoporthoz, ott fogom beküldeni, mikor feltezem a prológust, és hogy mikor lesznek részek!
Jó olvasást a mostani részhez! Karácsony előtt szerintem még hozok majd egyet! :-) 

.::Melody Smith::.

„A nap sugarai bevilágították a szobát. A nyakam egy kicsit elgémberedett. Próbáltam megmozdítani, megjegyzem nem sok sikerrel. Bár az erős fény bántotta a szemem, szépen lassan kinyitottam azokat. Nem igazán értettem mit keresek én a kanapén. Valami, illetve valaki nyomta a mellkasom, és a kezem is elzsibbadt. Lepillantottam a mellettem fekvő férfire, és abban a pillanatban elmosolyodtam. Az éjszaka emlékei tisztán játszódtak le előttem, egészen attól a pillanattól, hogy Niall leszedte rólam a pólóm. Egy pléd borította az egymásba gabalyodott testünket. A vőlegényem egyenletesen szuszogott. A látványával pedig nem tudtam betelni.

Még mindig nem hittem el, hogy tegnap megkérte a kezem. Csodaszép gyémántgyűrű ékeskedett az ujjamon. A mellkasom szétfeszítette az a bizonyos érzés, amely átjárta az egész testemet. Iszonyatosan boldog voltam, hogy itt lehettem most.

Szinte levegőt sem mertem venni, nehogy felébresszem Niall- t. Imádtam nézni, mikor ilyen nyugodt, és semmi gond sem látszódott az arcán. Erős, férfias fonalai kisimultak. Annyi mindenen mentünk már keresztül, el sem hittem, hogy most végre boldogok lehetünk. Együtt! A kisbabánkkal!

Óvatosan simítottam meg szőke tincseit, melyekkel imádtam játszadozni. A reakciója megmosolyogtatott. Eszeveszett édesnek találtam, ahogy arca megrándult, szemét kicsit összehúzta. Legszívesebben egész nap az ágyban maradtam volna, de most nem tehettem meg. Felpillantottam a falon elhelyezkedő faliórára, majd meglepődve tapasztaltam, hogy elég későn ébredtem fel. Ugyanis már kilenc óra is elmúlt. Ekkor jutott eszembe a húgom, hiszen el kellene újságolni nekik az örömhírt.

- Niall!- cirógattam meg ismét a hajét, majd az arcát.

- Hm?- adott ki magából valamilyen hangot, de a szeme még mindig csukva volt. Lustán résnyire nyitotta, felfedve előttem kékes íriszét.

- Nem kellene elújságolnunk a srácoknak?- kérdeztem még mindig a haját birizgálva.

- Muszáj most?- kérdezte lustán, szokottnál is mélyebb hangon.

- Hát...- húztam el a szám. Niall hirtelen letepert, maga alá gyűrt.

- nem maradhatunk még itt egy kicsit?- nézett rám boci szemekkel, én pedig kénytelen voltam megadni magam."

Lépések zaját hallottam meg, amely felébresztett a gondolataimból. Felnéztem, és tisztán láttam az alakot, aki felém igyekszik. Liam! Vajon mit kereshet itt? Miért nehezíti meg?

A szakítás óta nem láttam. Tudtam, hogy egyszer be kell következnie, de nem álltam rá készen. Eddig sikerült, mindig elkerülnöm, és nem szóba állni vele. Fogalmam sem volt, hogy miért nem akartam ezt a viszontlátást, hiszen túlléptem rajta. Már csak egy kérdés van? Ő túltette magát rajtam? Képes volt elfelejteni, megbocsátani, amit a múltban tettem vele? Csak remélni tudtam, hogy talált valakit, bárkit, aki képes őt szeretni, aki megérdemli, hogy szeresse. Akivel boldogan élhet, és családot alapíthat. Ez az egyetlen dolog, amit kívánok neki. Ha már én nem tudtam megadni, amire igazán vágyott. Liam megérdemli mindezt! Titkon szerettem őt még mindig, de ez már nem szerelem volt. Inkább szerettem úgy, mint barátot. Vagy talán egy kicsit jobban, mint egy barátot, de én Niall- t szeretem, és tökéletesen boldog vagyok vele, pontosabban voltam, még fél órája...

- Szia!- hallottam meg Liam hangját magam mellől.

- Szia - néztem fel rá. Velem szemben állt, zsebre tett kézzel. Mintha várt volna valamit? Talán meg kellett volna ölelnem? Vagy mit kellett volna csinálnom?

Ezen azonban nem agyalhattam sokáig, ugyanis Liam abban a másodpercben leült mellém. Nem reagáltam. Továbbra is csak magam elé meredtem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Mi történt? Elmesélnéd?- mikor erre sem reagáltam folytatta. – Niall hívott, hogy vigyelek haza. Valahonnan sejtettem, hogy itt talállak.

Tehát Niall hívta, nem tudta hol vagyok... Liam pedig egyből megtalált.

- Tehát Niall nem tudta hol vagyok, te meg igen! Na, szép!- néztem rá. Nem tudtam mit mondhattam volna rá. Csönd telepedett ránk. Az a bizonyos kínos csönd, amit Liam krákogásával zavart meg. Rápillantottam. Láttam rajta, hogy valamit nagyon akar kérdezni, de nem meri. Ami amúgy jogos volt, hiszen nem tudhatta, hogyan fogok rá reagálni.

- Mondjad!- néztem egyenesen a szemébe. Kifújta a bent tartott levegőt, majd feltette a kérdését.

- Te és Niall... Szóval...- hajtotta le a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Látszott rajta, hogy zavarban volt. Én pedig még mindig nem tudtam, mire gondolt.

- Igen...- buzdítottam a folytatásra.

- Boldog vagy?- kérdezte visszanézve barna íriszembe. Nem kicsit lepett meg ezzel a kérdéssel. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak rá. Persze, hogy boldog voltam! Nem is kicsit. Egy párkapcsolatban vannak hullámvölgyek, mint például ez a mai kis veszekedés. És most én sem vagyok a legjobb érzelmi szinten, nagyon könnyen kiborulok, de mindennél jobban szeretem Niall- t.

Az általában mindig magabiztos lány, ebben a pillanatban veszett el bennem. Teljesen elemésztette a tanácstalan énem. Te mit mondanál a volt pasidnak egy ilyen helyzetben? Hogy mondanád el, hogy boldog vagy úgy, hogy ezzel ne bántsd meg? Tudtam, hogy még mindig szerelmes belém, de erőt vettem, és válaszoltam...

Liam várta a válaszom, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nagy nehezen belenéztem a szemébe, de még mindig nem tudtam, mit válaszoljak. Rettentő érzés volt. Szabályosan fájt a mellkasom, hiszen szorította a kétségbeesés. Nem hiszem el!

- Liam!- vettem egy mély levegőt. A torkom egy az egyben kiszáradt, megakadt a hang, és óriási gombóc nőtt a nyelőcsövemben. – Én... Igen...

Liam arca egy kicsit eltorzult, de végül elmosolyodott. Azonban ismertem már annyira, hogy tudjam, ez nem az a tipikus mosolya volt. Csak egy álarc. Nem ilyen az igazi Liam mosolya. Egyáltalán nem!

- Örülök neki!- motyogta a maszk mögé rejtőzve, miközben elemelte rólam a szemét.

- Liam!- óvatosan megfogtam a kezét, mire újra a szemembe nézett. – Nézd! Én... Tényleg, mérhetetlenül sajnálom azt, ami köztünk történt, de egyetlen egy percet sem bántam meg abból az időből, amit veled tölthettem! Kivéve egyet! Mikor csak úgy elhajítottalak! Még a mai napig is bánom, amit akkor mondtam. Nem volt szép tőlem! Nagyon, nagyon sajnálom!

Vettem egy mély levegőt elnyelve a könnyeim. Nyeltem egyet, majd folytattam a kis vallomásom.

- Még nem volt alkalmunk tisztázni a kapcsolatunk. És úgy érzem elérkezett az ideje, hogy nyíltan beszéljünk az akkor történtekről.

- Melody...- akart volna megszakítani, de nem hagytam magam.

- Rettenetesen sajnálom, hogy akkor szakítottam veled, utána meg összejöttem Niall- el! Óriási kurvának éreztem magam akkor. Utána ráadásul terhes lettem, akkor pedig beütött a ménkű. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem főleg úgy, hogy nem tudtam melyikőtök az apa. Még mielőtt kiderült, hogy ki az apa, tudtam, kit kell választanom. És ez nem miattad volt! Én egyszerűen csak úgy éreztem, ő az igazi! Ezt nézd el nekem! Én sem tudom irányítani az érzéseimet. Bevallom, még most is vonzódom hozzád, de az már nem lenne helyes. Hiszen Niall a vőlegényem. És mindennél jobban szeretem! Én csak... sajnálom!- a végére érve már nem figyeltem, mit is mondok. csak úgy ömlöttem belőlem a szavak. Pont úgy, ahogy a könnyek a szememből. Ezek a fránya hormonok! Liam mosolygott, de éreztem, hogy neki is nehezek voltak a szavaim.

- Gyere ide!- nyújtotta felém a karját. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és a kezem a dereka köré fontam. Ujjaival simogatta a hajam, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán...