Story Of My Life

Season 3. Chapter 19. (106.)~ Megsimogathatom?

Sziasztok! Itt lenne egy nem túl hosszú rész! Remélem tetszeni fog!

Elkezdtem elölről ezt a blogot, sokkal részletesebben leírom a dolgokat, és szerintem sokkal jobban! http://louistomlinsonstoryofmylife.blogspot.hu/

Valamint ne felejtsétek el a másik blogomat sem! http://temporaryfix1dharryff.blogspot.hu/

Jó olvasást!

.::Melody Smith::.

Körülbelül fél órán keresztül itattam az egereket Liam vállán. A szemem a kétszeresére dagadt, és éreztem, hogy vörös is volt. Semmi másra nem volt szükségem, csak egy jó forró fürdőre és nyugalomra. Mostanra már mindenem fájt. A hátam és a lábaim teljességgel sajogtak.

Felemeltem a fejem, majd belenézem abba az igéző, mélybarna szempárba. Nyeltem egy nagyot, és egy kisebb sóhajtás is kicsúszott az ajkaim közül.

- Jól vagy?- kérdezte Liam aggodalmasan, fürkésző pillantásokat vetve rám.

- Most már igen!- nyögtem ki a szokottnál magasabb hangon. - Menjünk haza!

- Rendben!- sóhajtott fel ő is. - Séta vagy autó!

- Sétáljunk!- válaszoltam, annak ellenére, hogy a hátam majd' szétszakadt a babák súlya miatt. Nem laktunk messze a kis parktól, körülbelül fél óra gyaloglásra voltunk. Még élvezni szerettem volna a szabad levegőt.

- Nagyon rugdos?- törte meg a csendet Liam, felzavarva a gondolataimból.

- Tessék?- kérdeztem vissza egy kicsit megrázva a fejem.

- A baba! Nagyon sokat mozog?- pontosított, én pedig azonnal észbe kaptam.

- Úgy érted mozognak?- az arcomon egy nagy mosoly jelent meg.

- Ezt nem értem! Ketten vannak?- értetlenkedett, de az ő ajkai is kezdtek mosollyá formálódni.

- Igen! Ikreink lesznek!- simítottam végig a pocakomon a kezem, miközben megálltunk a házunk előtt.

- Megsimogathatom?- kérdezte félénken, mire kénytelen voltam felkuncogni.

- Persze!- nyúltam a kezéért, majd egy lépéssel közelebb léptem hozzá. A tenyerét óvatosan a hasamra tettem, amikor az egyik pocaklakó rúgott egy hatalmasat. Liam kicsit hátrahőkölt, mire ismét felnevettem.

Még pár percet álltunk a lépcsőnkön, majd Liam még egyszer utoljára megölelt. Még egyszer utoljára beszippantottam a jellegzetes illatát. Annyira hiányzik, de tudom, a szívem mélyén, hogy nekem Niall- el kell lennem, és nem a babák miatt. Én nagyon boldog vagyok vele, és mindennél jobban szeretem, és örülten szerelmes vagyok belé, de nekem mégiscsak Liam volt az első barátom, és ez akármilyen hülyén is hangzott. Huszonöt évesen volt az első pasi az életemben, és ezt nem szégyellem. A szüleim halála után nagyon sokáig nem ismerkedtem, hiszen megalázónak tartottam, hogy nem mutathatom be apukámnak a barátom. Annyira hiányoztak! Még boldogabb lennék, ha itt lehetnének most velem! A terhességem kapcsán tanácsot tudtam volna kérni anyutól. Bár ott van a húgom, aki végig támogat, és nagyon jól tudja, min is megyek keresztül, hiszen ő már két babát kihordott. Csak az aggaszt, hogy Emma születésekor nem tudtam úgy mellette lenni, ahogy anya lett volna. Én mindent megtettem érte, de ez messze nem volt elég. Tizenkilenc évesen maradtam egyedül Lily- vel, aki mindössze tizenhat éves volt. Nem volt még kicsi, de így is nagyon sok mindenen ment át, amin nem kellett volna. Hiszen túl fiatalok voltunk, ahhoz, hogy egy ekkora fájdalmat el tudjunk viselni. Nekem erősnek kellett lennem, bármennyire is nehéz volt!

A gondolataimból a vihar jellegzetes hangja zavart fel. Még mindig a lépcsőn álltam, teljesen elmerülve az elmém rejtette kincsekben, jó és rossz emlékekben. Nyeltem egy nagyot, majd bátorkodtam belépni a házba. Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt. Fogalmam sem volt, hogy miért izgultam ennyire, hiszen csak Niall- el volt dolgom. Beljebb lépkedtem egyenesen a nappaliba. Azt a látványt sohasem fogom elfelejteni. A vőlegényem a kanapén feküdt összegömbölyödve. Akkor abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy nem lehetek ennél boldogabb. Rettenetesen aranyos volt, ahogy az álmok világában járt. Valamiért borzasztóan éreztem magam, amiért ezt tettem vele. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem én vagyok a világ legszörnyűbb embere. Ahelyett, hogy örülnék neki, hogy van, aki aggódjon értem, csak lekiabálom, és utána elviharzok. Valamiért úgy éreztem nem érdemlek meg egy ilyen fiút, férfit magam mellé. Óvatosan leültem a nagy kanapéra, Niall mellé. Néztem, csodáltam a nyugodt arcvonásait. A lehető legóvatosabban próbáltam mellé feküdni, vele szemben. Amint a sikerült véghezvinnem, még jobb rátátást kaphattam a szerelmemre. Nem tudtam megállni, hogy ne túrjak égnek álló szőkés tincsi közé. Az ujjaim könnyen szaladtak közéjük. Niall szemei résnyire kinyíltak, majd mosoly jelent meg az arcán.

- Szia, Baby!- suttogtam mosolyogva, még mindig a hajával játszadozva. Niall karjával átfogta a derekam és a hasam közötti részt.

- Hát visszajöttél?- szólalt meg azzal az imádni való akcentusával. A babák a hasamban már csak a hangjára is rugdosódtak.

- Sosem fogok elmenni!-simítottam meg az arcát...