_Uchiha_Emese_ kérésére ^-^
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Már gyerekkoromtól kezdve volt egy különleges képességem, ami enyhén szólva pokollá tette az életem. Hallottam szellemek, démonok hangját, éreztem jelenlétüket adott területeken; emiatt szinte egy perc nyugtom se volt. Egy árvaházban cseperedtem fel, ahol ezek gyakran előfordultak, de soha nem hitt nekem senki. Rettentően féltem tőlük évekig, azt hittem ennél ijesztőbb teremtmények nem is léteznek.
Az első Átokkal tizenkét évesen találkoztam. Egy kiránduláson voltunk a többi gyerekkel Tokióban, amikor egy iskola mellett elhaladva észrevettem azt a szörnyet. Felsikítottam, sírva rohantam oda a vezetőkhöz, ujjammal szüntelenül a lény irányába mutagatva. Ők viszont csak értetlenül rám néztek, és azt mondták, hogy nincs ott semmi. Rossz volt olyan emberek között élni, akik nem látták, s nem is érezték ezen természetfeletti valamiket, hiszen nem volt kitől tüzetesebben kérdezősködnöm róluk.
Amikor pár évvel idősebb lettem, saját magam fogtam bele a kutatásba, egyre sötétebb titkokat fedezve fel ezekről a lényekről. Ekkor hallottam először olyan iskoláról, melyben hasonló képességekkel rendelkező egyéneket képeznek ki átokűzésre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem keltette fel érdeklődésemet a hely, mégis képtelen lettem volna jelentkezni oda. A kisebb, veszélytelen démonok jelenlétéhez már hozzászoktam, azonban a hatalmas, ijesztő szörnyeteg, melyet annak idején láttam, még a mai napig élénken megmaradt emlékezetemben. Éreztem, hogy nem bírnék olyanokkal harcolni.
Egy újabb eseménydús kutatás után a városi könyvtárban - ami lassan szokásommá vált- sóhajtva csuktam össze az elolvasott írásokat. Kezembe véve őket a polcokhoz sétáltam, hogy mindegyiket visszatehessem a helyére, majd időben hazaérjek az árvaházba. Nagy volt a csend, de mivel ez jellemző volt erre a helyre, nem lepődtem meg, csak nyugodtan folytattam a pakolást. Érzékeim azonban pillanatok múlva jeleztek nekem, a kezemben tartott könyvek a földre zuhantak, miközben elkerekedett szemekkel néztem körbe a helyiségben. Éreztem, hogy közel van egy Átok, nem kis, ártatlan fajta, hanem egy sokkal veszélyesebb. Lábaim máris remegni kezdtek, de összeszedve maradék erőmet gyorsan a recepció irányába rohantam. Halk sikoly tört elő belőlem, amikor észrevettem az ott dolgozó nő vérbe fagyott holttestét a padlón heverve. Darabokban.
Ijedten hátráltam pár lépést, ez ösztönös mozdulatnak számított, azonban hirtelen nekiütköztem valaminek. Nem volt szükség arra, hogy hátranézzek, a félelmetes aura illetve belső hangjaim jelezték nekem az Átkot. Lábaim megremegtek, futni akartam, de mielőtt bármit tehettem volna, a lény egyetlen ütéssel a falhoz repített. Fejemet bevertem a kemény felületbe, viszont szerencsére nem ájultam el, még összekapartam annyi lélekjelenlétet, hogy felkapjam a hozzám legközelebb lévő tárgyat; egy könyvet. Na nem mintha ezzel harcolhatnék, csupán annyi jutott eszembe, hogy felé dobva a tárgyat talán lesz időm elfutni.
Gyerekes ábrándozás, akkor mégis ez tűnt az utolsó reménycsillagnak számomra. Viszont mielőtt remegő kezemet felemelhettem volna, egy sötétkék ruhás illető berohant hozzám a helyiségbe.
- Hátra!- intézte felém szavait, miközben különös jelet formált ujjaival, majd megjelent mellette két farkasszerű állat.
Tettem, amire kért, sietősen mögé szaladtam, de lábaimba éles fájdalom nyílalt. Lepillantottam rájuk, ekkor vettem észre, hogy megsérültem, bizonyára amikor a falnak dobtak. Próbáltam ignorálni a fájdalmat és inkább az éppen zajló eseményekkel törődni; az érkezett fiú megidézett lényei éppen az Átokkal harcoltak. Viszont sajnos nem álltak túl jól, sokkal erősebbnek bizonyult ellenfelük, ezért az előttem álló sötét hajú ingerülten fordult hátra hozzám.
- Futnunk kell. Tudsz járni?
- Nem hiszem...- ereszkedtem rá bizonytalanul sérült lábamra, de azon nyomban felszisszentem.
- Semmi baj- nyugtatott kedvesen, majd sietve karjaiba vett, mit sem törődve lángvörös arcommal és lányos zavarommal.- Van még élő ember az épületben?
- Nem tudom, ebben a terembem egyedül voltam.
- Akkor menjünk- gyorsított kicsit, már csak pár lépésre voltunk a kijárattól.
Kiszaladt az utcára - az eget borító sötét viharfelhők tetézték a nyomasztó hangulatot, miközben sötétséggel borították be a várost. Leültetett a lépcsőre, felsőjét gyorsan hátamra terítette, és visszasietett az épületbe. Utána akartam kiabálni, hogy ne menjen be, inkább szaladjunk el mindketten, de már hűlt helye volt mellettem. Aggódva néztem az irányba, mely felé távozott a fiú, akaratlanul is idegeskedni kezdtem miatta, holott alig ismertem. Sőt tulajdonképpen nem is tudtam róla semmit.
Összehúztam magamon a sötétkék anyagot, kínlódva álltam talpra, csupán egyik lábamon ugrálva fordultam az ajtó irányába. Vártam, hogy visszatérjen megmentőm épségben, sérülés nélkül, miközben a gonosz aurát tanulmányoztam. Hirtelen erősödni kezdett, viszont pár perc múlva teljesen eltűnt. Értetlenül vontam fel szemöldököm, amikor a lecsendesedett környék hallgatagsága miatt meghallottam a könyvtárból közeledő lépteket. Azonnal kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhajtás, amint megpillantottam az előbbi fiút. Néhány karcolás volt látható rajta, viszont komolyabban nem sérült meg.
- Nem esett bajod?- bicegtem közelebb hozzá, egyik kezem aggodalmasan tapasztva az arcán lévő apró sebhez.
- Oh hogy az? Semmi komoly, inkább veled foglalkozzunk. Viszlek- kapott fel ismét karjaiba, aztán elindult velem valamerre, gyanítom a kórház felé.
- Izé... mi a neved? Csak hogy tudjam, kinek köszönhetem az életem.
- Megumi vagyok- mosolygott rám halványan, mire enyhe pír futott át szemeim alatt.- Na és te?
- (Név), örülök, hogy megismerhetlek. És hálás vagyok neked.
- Ugyan, ez a dolgom.
- Te talán... a Jujutsu Szakközépben tanulsz?
- Igen... meglep, hogy tudsz erről.
- Utánanéztem pár dolognak a közelmúltban. Nagyszerűnek tartom, amit csináltok.
- Szeretnél te is egy lenni közülünk?- pillantott rám érdeklődő tekintettel, de gyorsan megráztam a fejem.
- Ahhoz nem lenne bátorságom. Viszont mesélhetnél pár dolgot. Ha szabad, persze.
- Szívesen megteszem- mosolygott rám kedvesen, majd zavartan pillantott másfelé.- Mit szólnál hozzá, ha mondjuk beülnénk valahová, miután ellátták a sebedet? Utána hazakísérlek, hogy ne essen bajod útközben.
- A-Az nagyon jó lenne- kaptam el róla rákvörös fejem, mialatt kihasználva az alkalmat közelebb bújtam hozzá, s mélyen beszippantottam bódító illatát.
