SzabEncs kérésére ^-^
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
A hatalmas sportcsarnok előtt álltam kezemben egy zacskóval, ami tele volt rágcsálnivalóval, főként különleges édességekkel. Nemrég járt le a mai napon esedékes utolsó bajnoksági kosármeccs, így csupán a fiúkra vártam. A hivatalos forgatókönyv szerint unokatesóm, Akashi mérkőzése miatt látogattam el a helyszínre, hogy megnézhessem játékát, valójában viszont teljesen más indok vezérelt ide. Barátom, Atsushi csapata is pályára lépett, közvetlenül Sei és a Rakuzan előtt, de mivel kapcsolatunkat ekkor még titokban tartottuk, ezt nem mondhattam el sem szüleimnek, sem unokatestvéremnek.
A bejárati ajtón kiözönlő tömeg ellenére simán kiszúrtam óriásomat - nem meglepően -, de megvártam, hogy elnéptelenedjen a környék, csak akkor sétáltam oda a lépcsőn ülőhöz. Mosolyogva megböktem vállát, mire felnézett telefonjából, unott arca egy pillanat alatt felderült, és megpaskolta a helyet maga mellett.
- Szia, (Név)chin- nyomott ajkaimra egy visszafogott puszit, ami enyhe döbbenetként ért. Halványan elpirultam, miközben félrekaptam tekintetemet, kedvesem mindezt halk nevetéssel reagálta le.
- Ezt neked hoztam- adtam át a neki szánt csomagot. Elég volt egy pillantást vetnie a szatyor tartalmára, szemei máris felcsillantak. Mire kettőt pislogtam, az egyik sportszeletet már nagyban majszolta.
- Tetszett a meccs?
- Igen, jó voltál- kuncogtam el magam az aranyos látványon, hiszen nem számít mekkora égi meszelő mellettem, amikor eszik ő a világ legédesebb embere.
- Elfáradtam...- jelentette be ünnepélyesen, kibontva egy zacskó chipset. Nagylelkűen a számba nyomott egy darabot, amit hálásan elfogadtam, majd vállára hajtottam fejemet.
- Azért még elmegyünk valahová?
- Persze, elvégre megígértem- mosolyodott el kedvesen, megcirogatva szabad kezével combomat, miután ölébe helyezte a rágcsálnivalót, hogy én is elérhessem.
- Atsushi... talán nem kellene most többet enned- nyúltam vonakodva az édességes tasak után, ugyanis percek alatt eltűntette a benne lévők felét.
- De- tartotta távol elkomolyodva; hosszú karját kitárva megakadályozta, hogy elérjem.
- Sok lesz egyszerre.
- Nem.
Morcosan védte édességeit, mialatt én tehetetlenül próbáltam elvenni őket - de mind tudjuk, hogy az ételére vigyázó oroszlánt lehetetlen legyőzni. Az egyetlen dolog, amiben barátom kivétel nélkül egy alkalommal sem hallgatott rám, az az elfogyasztott kaja mennyisége volt mindig is.
Egy bizonyos idő elteltével inkább feladtam, sóhajtva térdeimre könyököltem, államat kezemre támasztottam, úgy figyeltem a zabáló Atsushit.
- Kérsz?- nyújtott felém kis gondolkozás után egy darab csokit, mire fejemet megrázva felnevettem.
- Te sosem változol.
- Mire gondolsz?
- Mindegy- legyintettem mosolyogva, majd kitátottam a számat.- Kérem.
Párom vonakodva adományozta nekem az általam vásárolt édességet, szám elé tartotta, hogy haraphassak belőle. A csoki töltött része alsó ajkamra folyt, de óriásom ujjával letörölte azt, mielőtt lenyalhattam volna. Megízlelte a bőrén maradt kellemes krémet, aztán pimasz mosollyal közelebb hajolt hozzám.
- Kíváncsi vagyok, hogy ilyen ízed van-e neked is.
- Akkor miért nem teszteled le?- simítottam tenyerem arcára, ő pedig további kérlelések nélkül szenvedélyesen megcsókolt, nyelvével bejárta ajkaim felületét.
- (Név)- hallottunk meg egy szigorú, határozott hangot a hátunk mögül, mire egészen a lépcső másik végéig menekültem Atsuhitól. Sei volt az, természetesen, így ösztönös reakcióm teljesen érthető.
- Oh szia, Akachin- intett egyet zavartalanul barátom, tovább majszolva a csokit, amibe nemrég beleharaptam.
- Khm... magyarázatot akarsz, ugye?- kérdeztem sokat sejtően unokatesómat.
- Nem, tudtam.
- Honnan?!
- Megvannak a forrásaim- pillantott rám rejtélyesen, én pedig jobbnak láttam nem firtatni tovább a témát. Még a végén olyan infót ismerek meg, amit nem kellene.
- Ez megkönnyíti a dolgomat- állt fel Atsushi ráérősen, édességeit táskájába tette, amit nemsokára vállára vett.- Akachin, elviszem az unokatesód egy randira, majd találkozunk- intett búcsút lazán egykori kapitányának, miközben kezemet megfogva lesétált a lépcsőn.
- Ajánlom, hogy egy darabban vidd haza, és ne változtasd cukorbeteggé- jegyezte meg komoly ábrázattal Sei, de le sem tagadhatná, hogy szája sarkában ott bújkált halvány mosolya.
- Tényleg, elmegyünk enni?- nézett le rám visszautasíthatatlan tekintettel barátom, miközben lassan eltávolodtunk rokonomtól.
- De hiszen az előbb ettél...
- Az nem számít.
- Még a végén rosszul leszel.
- Veszek a kedvenc turmixodból- dobta be győztes kártyáját visszafojtott vigyorral, ugyanis jól tudta, hogy erre képtelen leszek nemet mondani.
Végül ujjainkat összekulcsolva, futólépésben vezettem el őt kedvenc kajáldánkhoz.
