LunaNaito-chan kérésére UwU
_____________________________
~Naito szemszöge~
Nakahara Naito vagyok, bátyámmal együtt a Port Mafia tagja -illetve én már csak voltam. Ma ugyanis sikeresen végrehajtottam szökési tervemet a szervezettől. A képeszégem az, hogy rókává tudok változni, emiatt a fejesek ketrecbe zárva tartottak évekig, amit utálok. Számomra semmi nem rosszabb a bezártságnál, ők mégis pont a szabadságomat vették el tőlem.
Az egyetlen személyhez tartottam, akiben megbízom -Chuuyán kívül, persze-, Dazai Osamuhoz. Maffiás korszakában gyakran látogatott meg engem a cellában, amelybe bezártak és a képességem elsajátításában is segített, így vált egy olyan személlyé életemben, akit egyre közelebb engedtem magamhoz, valamint őszintén feltártam előtte gondolataimat. Bohókás természete, az a sok segítség és támogatás, amit az évek során nyújtott nekem, szép lassan elérték, hogy fülis szerelmes legyek a fiúba.
Mielőtt viszont egyáltalán megkísérelhettem volna, hogy bevalljam neki érzéseimet, Dazai kilépett a szervezetből. Nem hibáztattam érte egy pillanatig sem, de ez még inkább megerősítette bennem a kósza gondolatot, hogy el kell tűnnöm innen. Messzire akartam menni a Port Mafiatól, sőt az egész várostól Dazaival együtt.
Épp ezért tartok most nyílsebességgel az Iroda felé, ahol a fiú dolgozik. Már rettentően hiányzik, szeretném végre megölelni és elmondani neki kétségeimet, félelmeimet, mert tudom, hogy ő meghallgat.
Elhatározásom egy pillanatra megingott, amikor az épület előtt álltam, de gyorsan eloszlattam kétséggel teli gondolataimat, majd beléptem az ajtón. A földszinten lévő pincér az emeletre irányított, így felrohantam a lépcsőn. Már nem érdekelt, hogy egykori ellenségeim főhadiszállásán vagyok, az már amúgyis a múlthoz tartozik, melyet magam mögött hagytam. Éreztem, hogy Dazai nincs messze tőlem, csak az motoszkált agyamban, hogy végre elérjek hozzá.
Ez a gondolat adott egy kis bátorságot, határozott mozdulattal nyitottam be az elém táruló ajtón. A bent tartózkodó szürke hajú fiú -Atsushi, ha jól tudom- azonnal összerezzent és egy magas szőke hajú fazon mögé bújt.
- K-Kunikada-san... ő nem a Mafia tagja?!
- De igen, kíváncsian várom, hogy mit akar tőlünk- közölte halálnyugodtan, zsebéből elővéve a jegyzetfüzetét. Semleges arccal feltartottam mindkét kezem, ezzel jelezve, hogy nem ellenségeskedés miatt vagyok itt.
- Csak Dazait keresem... itt dolgozik, nem igaz?
- Dazait? Ő jelenleg nincs itt, de ha visszajön esetleg-
- Oh~, volt egy olyan megérzésem, hogy valakinek szüskége van rám, ezért siettem ide, ahogy csak tudtam. És nézzenek csak oda!- dugta be fejét a mögöttem lévő ajtón az elmített fiú, mire megilletődve fordultam felé.- Ilyen elbűvölő szépségnek van rám szüksége, látod ezt Kunikida-kun? Tanulhatnál tőlem- jegyezte meg humoros hangsúlyával, miközben gyengéden átkarolta a vállam.
Arcom vörös hajammal megegyező árnyalatot vett fel bókja miatt, miközben zavartan lesütöttem szemeimet. Szívem dobogása felgyorsult, mégis megnyugodott a lelkem, csupán egyetlen érintése kellett hozzá.
- Kussolj, hülye Dazai!- ordított rá a szemüveges alak, majd idegesen levágodott egy asztalhoz.
A barna hajú teljesen ignorálta őt és kihúzott a szobából, egészen a folyosó végéig sétált velem, majd egy csendes, üres helyiségbe vezetett. Intett egyet a bent lévő kanapé felé, hogy nyugodtan foglaljak helyet, de én ehelyett szorosan átöleltem a fiút.
