Iwaizumi_Yuko kérésére ^^
____________________________
~Tsukishima szemszöge~
Már legelső találkozás után tudtam, hogy irritálni fog. A mindig vidám személyisége, az a rohadt aranyos, mosolygó arca, az ügyetlen, kelekótya természete; egy szóval mindene zavart. De a legrosszabb az volt, hogy hiába viselkedtem vele igazi seggfejként, ő tovább próbálkozott. Ignoráltam, égettem be az egész csapat előtt, még meccseken is, ő mégsem akadt le rólam. És hogy ki ez a bizonyos személy? Ami drága kis -hangsúly a "kis" szón- élő mandarinunk, Hinata.
Az vitathatatlan, hogy tud ugrani, sőt azt is beismerem, hogy az utóbbi időben elég sokat fejlődött. Mindezt jobban is értékelném, ha közben nem kezdett volna közeledni hozzám. Nem fogta fel azzal a parányi agyával, hogy nem kérek belőle, és semmi kedvem a szuperaktív személyiségéhez. Idegesített minden egyes vonása.
De a legjobban az irritált, hogy akaratlanul is elkezdtem érdeklődni iránta.
Először hitegettem magam; érdekli a francot Hinata, edzésem sem azért bámulom, mert tetszik, dehogyis. Azonban -vele ellentétben- én nem vagyok egy idióta, kénytelen voltam elismerni, hogy lassan kezdek másként viszonyulni hozzá. Túl gyakran bámultam, érdekelt mi van vele, még ha erre nyíltan nem is kérdeztem rá. Amikor a Királyt ostromolta, hogy röpizzen vele, tekintetemmel szinte megöltem a feladónkat.
Utáltam ezt az érzést. Utáltam, hogy szeretem őt és nem tudok tenni ellene semmit.
Próbáltam ignorálni érzéseimet, de ez a terv csúfos kudarcba fulladt. Aztán egyszerűen ki akartam oltani őket, elfelejteni az egészet, azonban túl intenzívnek, erősnek bizonyultak ahhoz, hogy ezt megtehessem.
Az a kis görcs ráadásul még a Shiratorizawában megrendezett edzőtáborba is követett. Olyan szerencsétlenül nézett ki egész nap a labdákat szedegetve, holott szemei elárulták, hogy minden vágya beállni közénk gyakorolni. Muszáj volt felajánlanom neki egyszer, hogy játszom vele egy kicsit. Azt persze a világért sem mondtam volna meg neki, hogy mindezt azért, mert belesajdul a szívem, amikor szomorúnak látom. Ugyan, ezt még magamnak sem akartam bevallani.
Már csak egy hét van a Nemzetiig, mindenki megőrült, Hinata a szokásosnál is jobban pörög. Ma az öltözőben is kétszer több kérdéssel és felesleges papolással ostromolt.
- Hinata, utoljára mondom el, hogy leszarom- szóltam rá kicsit erélyesebben, majd gyorsan körülnéztem, hogy ki hallotta meg, várva a varjú-papa szidását. Ekkor vettem észre, hogy csak ketten maradtunk az öltözőben. Ez meg hogy történt?
- Már megint olyan gonosz vagy- motyogta duzzogva, még gyerekesen el is fordult tőlem, amit csak egy szemforgatással díjaztam.
- Oi, Hinata- szólítottam meg hosszú perceknek tűnő hallgatás után, de be kell vallanom, még én magam is tartottam tőle, hogy mit fogok mondani.
- Huh?- horkant fel még mindig sértődötten.
- Mit csinálsz délután?- na álljunk csak meg egy szóra, Tsukishima. Te ezt most komolyan kimondtad?!
- Tsuki? Jól vagy?- vizslatott értetlenül, zavarodott tekintettel, mire morogva kaptam fel sporttáskám és elindultam kifelé.
- Felejtsd el!- löktem ki az ajtót a lábammal, majd nagy léptekben indultam meg hazafelé. Mi a szar, még Yamaguchi is eltűnt szó nélkül?
Mivel tényleg nem láttam sehol barátomat, fogtam magam és egyedül indultam útnak. Zsebre dugott kézzel ballagtam az utcákon, nyugalmam mindaddig tartott, amíg egy bicikli satufékkel meg nem állt mellettem.
- Nem akarsz röpizni?- támadott le Hinata minden további nélkül.
- Mi van?! Most járt le az edzés, mindenkinek nincs annyi felesleges energiája, mint neked...
- Te akartál valamit csinálni ma délután- vágta rá sértődötten felhúzva orrát, mire gondolatban homlomon csaptam magam. Legalább százszor.
Úgy látszik Hinata hülyesége ragályos, ugyanis elég volt beleszeretnem egy kicsit és tessék! Gondolkodás nélkül beszélek szarságokat.
- Nem akartam semmit csinálni ma délután- mondtam ki a legfelszínesebb hazugságot.
- De igen! Azért kérdezted, hogy szabad vagyok-e. Ennyit még én is tudok.
- Szuper, rájöttünk, hogy nem vagy síkhülye, ennek örömére húzz szépen haza- jegyeztem meg unottan, mire az akkor már mellettem biciklit tologató csapattársam felsóhajtott.
- Komolyan nem értelek téged, Tsukishima. Most ilyen goromba vagy velem, pedig sokszor...- rázta meg a fejét frusztráltan, mire értetlenül vontam fel a szemöldököm.
- Sokszor mi, Hinata? Voltam valaha is kedves veled?
- Nem, és pont ez az! Ha mindig utálatos bunkóként viszonyulsz hozzám, akkor miért bámulsz edzéseken?!
- Én nem is!
- De igen! Yamaguchi is megmondta!- futott ki száján a mondat, amit látszólag nem tervezett kiejteni, hiszen ajkaira tapasztotta a kezét.
- ...bármit is mondott, hazugság- jelentettem ki, majd gyorsítottam lépteimen, hogy minél hamarabb véget érjen ez a kínos szituáció.
- Várj már, Tsuki!- futott utánam, apró lábaival szinte kocogott, hogy lépést tudjon tartani velem, de azért sem maradt le.- Holnap új röpi cipőt akarok venni, nem jönnél velem?
- Úgy nézek ki, mint az anyád vagy a személyi asszisztensed?- kérdeztem vissza unottan, mire újabb fáradt sóhaj szakadt fel belőle.
- Szóval ez egy nem?
-... ha nem lesz jobb dolgom, talán elkísérlek- dörmögtem halkan, de Hinata természetesen meghallotta és konkrétan ugrálni kezdett.
- Juhé! Tudtam, hogy igent fogsz mondani!
- Nem mondtam.
- De akkor is el fogsz jönni. Biztos vagyok benne- vigyorodott el szélesen, mire csak morogtam valamit. A mellettem haladó egyik ujjával óvatosan megbökte a kezem, mire döbbenten torpantam meg és értetlenül néztem le rá.- Csak kipróbáltam, hogy megölsz-e, ha hozzád érek.
- Ja, belefojtalak ebbe a pocsolyába- mutattam egy út szélén heverő kis tócsára, mire a narancs felnevetett.
- Értem- mosolyodott el, majd egy határozott mozdulattal összekulcsolta ujjainkat.
- Tch...- fordítottam el a fejem kifejezéstelen arccal, de azért szorítottam a kézfogáson, szélesítve Hinata vigyorát.
- Akkor eljössz velem holnap vásárolni?
-... el.
- És iszunk forrócsokit is?- csillantak fel a szemei, mire halvány, szinte észrevehetetlen pír kúszott arcomra. Inkább meg sem szólaltam.- Tsuki~!
-... iszunk- hagytam rá sóhajtva, hadd örüljön egy kicsit.
Végülis nekem sem volt valami rossz kedvem, kiváltképp ha a holnapi randinkra gondoltam. Nem hiszem el, hogy pont egy ilyen kis hülye csavarta el a fejem, de ha már megtörtént, nem foszthatom meg magam a boldogságtól.
