-Kiyoko-chan- kérésére ^-^
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Barátommal délelőtti főzőcskézést tartottunk, mivel szüleim elutaztak pár napra, mi pedig nem akartunk gyorskaján élni. Csak reménykedni tudtam az elején, hogy nem gyújtjuk fel a házat, de mint kiderült, Rin viszonylag otthon van ezen a téren, így megnyugodtam. Kellemes időtöltésünket azonban megzavarta a csengő hangja. Nem vártunk vendégeket, ezért értetlenül szaladtam oda a bejárathoz.
Párom apját pillantottam meg enyhén kábult állapotban, amikor szélesre tártam az ajtót, mire reflexszerűen be akartam csapni azt az orra előtt. Lábát a küszöbre téve azonban megakadályozta ezt, semleges arckifejezéssel belépett a házunkba.
- (Név)-chan, igaz? Rég nem láttalak- szólalt meg mély, rekedtes hangján, hátamon még a szőr is felállt, miközben hátrálni kezdtem.
Ijedten kutattam szemeimmel valami fegyver után, ugyanis rendesen megrémített már csupán a jelenléte is, holott semmi erőszakosat nem tett. Egy izmos mellkasnak ütköztem, majd megéreztem barátom karját derekam körül, ahogy védelmezően magához húzott.
- Mit csinálsz itt?- pillantott apjára gyilkos tekintettel, még szorosabban vonva mellkasához.
- Hiányzol, Rintarou... már olyan rég elmentél. Lassan ideje hazajönnöd, nem gondolod?
- Soha- jelentette ki határozottan, hangját még soha nem hallottam ennyire gyűlölködően csengeni.- Soha nem megyek vissza oda, inkább az utcán is elalszok, ha kell.
- Miért? Hiszen annyi mindent megtettem érted!
- Te?- nevetett fel hitetlenül párom, mire biztatóan összekulcsoltam ujjaimat, éreztetve vele, hogy nincs egyedül.- Miattad veszítettem el majdnem mindent, ami fontos volt nekem. Ha nem erőszakoskodtál volna régen, hogy kipróbáljam azt a drogot...
- Csak azt akartam, hogy jobban érezd magad. Segíteni akartam, hát nem érted?- emelte meg picit hangerejét, ami szigorú arcával párosulva még félelmetesebbnek hatott. Barátom azonban nem ijedt meg tőle, bátran folytatta.
- Csak túl gyáva voltál, hogy szembenézz a tényekkel. Azzal akartál továbblépni, hogy elmenekülsz a valóság elől, ráadásul engem is erre kényszerítettél. Meg sem próbáltál úgy viselkedni, mint egy igazi szülő, miután anya elment...
- Anyád egy idióta ribanc! Ő az oka mindennek, mindez az ő hibája! Miért akarsz mégis engem okolni?
- Igen, igazad van. Tényleg az, és utálom őt! De téged is.
- Miért, Rintarou? Én voltam az, aki végig törődött veled!
- Nos, az utóbbi hónapokban egyáltalán nem. Ismerlek jól, tudom, hogy eddig is problémáid voltak az alkohollal, emiatt ment el anya, mert ő sem próbált megoldást keresni semmire, csak a legkönnyebb utat választotta. Mindketten a saját fejetek után mentek, az én boldogságom egyikőtöket sem érdekelt, és tudom, hogy soha nem is fog! De leszarom, csinálj, amit jónak látsz, csak engem hagyj ki belőle.
- Gyere velem haza, Rintarou- szólt rá parancsoló hangon az egyre ingerültebb férfi. A legjobban az zavart, hogy egyszer sem szólt közbe párom magyarázásába vagy kezdett el ordibálni. Olyan érzésem volt, mintha egy időzített bomba lenne, aki egy pillanatban fel fog robbanni.
