LunaNaito-chan kérésére UwU
_____________________________
~Naito szemszöge~
A cella sötét, feketesége lelkemig hatol, azt érezteti velem, hogy egyedül vagyok, magányosan. A bezártság kínzó, lassan elviselhetetlen számomra, a szabadság után vágyakozom, amióta csak bedugtak ide. Olyan, mintha száműztek volna, a Maffia csak akkor enged ki, ha fontos küldetésem van. Egy rabnak érzem magam, vagy inkább egy hadifogolynak, aki saját vesztes csatája után került ide.
Ha képes lettem volna a legelejétől uralni képességemet, vajon most szabad lennék? Ha egyszer sem veszi át felettem az irányítást a Róka, akkor nem bánnának így velem?
Őszintén, néha azt érzem, hogy bármi történt volna, a sorsom ugyanez marad; évekig rothadni egy hűvös, sötét cellában, mintha büntetnének.
A vasajtó hangos nyikorgással tárult ki szélesen, narancsságás fénnyel árasztva el a helyiséget. A földön feküdtem összekuporodva, de zöld szemeimet az érkezőre vetettem. Amint hozzászoktam a fényhez és kirajzolódott előttem a fiú alakja, halvány mosollyal ajkaimon felpattantam, majd a rácsokhoz hajoltam.
- Dazai! Olyan rég jártál itt utoljára- köszöntöttem hatalmas jókedvvel, amit csupán a barna hajú vagy bátyám, Chuuya látogatása során éreztem. Ők ketten még képesek voltak egy ilyen helyen is egy kis vidámságot lopni a szívembe.
- Bocsi, bocsi- integetett mosolyogva, az ajtót résnyire nyitva hagyta, hogy beszivároghasson a fény, ezzel megszűntetve a hatalmas sötétséget.- Küldetésen voltam, nem tudtam eljönni. De most itt vagyok!- tárta szét karjait győztesen, személyében ténylegesen megmentőmet láttam.
- Jó hírt hoztál legalább?
- Az már önmagában jó hír, hogy velem lehetsz, nem igaz?- sétált közelebb hozzám, közvetlenül a cella előtt állt meg. Kezével benyúlt a rácsok között, majd megfogta az enyémet, közben szüntelenül vöröslő arcomat figyelve. Még a gyér fényben is kirajzolódott az a halvány pír, ami szemeim alatt futott át.
- De az se lenne rossz, ha küldetést kapnék. Akkor legalább kiengednének...
- Gyere- nyitotta ki cellám ajtaját, mire megilletőve pillantottam rá. Kezemnél fogva húzott ki a fogságból, rászorítva ujjaimra a kijárat felé indult.- Küldetésre megyünk~. De sajnos el kell viselnünk Chuuya-kunt is, sajnálom, Naito-chan.
-... ő még mindig a bátyám- emlékeztettem nevetve, miközben mosolyogva haladtam mellette. Végre elmehetek innen, ha csak egy rövid időre is, de szabad vagyok.
Boldogan sétáltam ki az épület elé, ahol bátyám már várt ránk, majd egyenesen nyakába ugrottam. Azonnal visszaölelt, karjait szorosan fonta derekam köré. Vele is rég találkoztam utoljára, már rettentően hiányzott az idióta feje, és igen, még a barna hajúval való veszekedése is.
Mosolyogva haladtam kettőjük között, folyamatos civakodásukat hallgatva. Mélyen beszívtam a friss levegőt, amit oly' rég éreztem utoljára, örömömben Dazai fekete kabátjába markoltam, mire szeme sarkából rám pillantott. Észrevettem, ahogy halványan elmosolyodik.
- Naito, csak óvatosan- figyelmeztetett Chuuya, amikor megérkeztünk a célul kitűzött helyszínre. Egy bűnözőkből álló csoportosulással kellett elbánnunk, akik kikezdtek a maffiával, de nekem nem tűntek kemény ellenfélnek, mivel fegyverekkel harcoltak.
