0odarklifeo0 kérésére :3
_____________________________
~Yashiro szemszöge~
Füzetembe firkálgattam, miközben fél füllel a tanár magyarázását hallgattam. Habár, ha őszinte akarok lenni, sok minden nem maradt meg a fejemben, ugyanis gondolataim teljesen másfele jártak. Hanako-kun viselkedésén agyaltam, ami az elmúlt napokban picit megváltozott, azt viszont nehéz eldönteni, hogy jó vagy rossz irányba. Továbbra is kedves velem -leszámítva azt a rengeteg takarítást, amit rám sóz-, de kezd... hogy is mondjam? Közvetlenebb lenni? Talán ez a megfelelő szó rá.
Ezt nem úgy kell érteni, hogy mesélt magáról vagy ilyesmi; még mindig nem tudok róla túl sokat. Viszont egyre érdeklődöbb a dolgaim iránt, mindig megkér, hogy meséljek a napomról, meg hasonlók. Egyre furcsább lesz...
Kezem magától rajzolgatott a vonalas lapokra, amíg én ezeken merengtem. Arra eszméltem fel, hogy egy viszonylag jól kinéző Hanako-kun áll a füzetemben, még hasonlított is rá. A rajzra pillantva halvány pír futott át az arcomon, gyorsan eltartam az, hogy még véletlenül se vehesse észre valaki. Ekkor -mint derült égből villámcsapás- hirtelen felbukkant mellettem az emlegetett kísértet.
- Ya-shi-ro!- ölelte át nyakamat mosolyogva, mire zavartan pillantottam rá.
Ne engedd el magad, Yashiro! Ha megint az osztály közepén, ráadásul óra közben beszélgetni kezdesz saját magaddal, akkor tuti, hogy hülyének fognak nézni. Csak tíz percet kell még kibírnod, addig könnyű lesz ignorálni Hanako-kunt!
- Láttam ám, hogy mit rajzoltál! Be kell vallanom, egész jó lett, de azért a valóságban jóképűbb vagyok, nem igaz?- kérdezte vigyorogva, miközben tincseimmel játszott.- Yashiro? Ya-shi-ro? O~i, van itt valaki?- bökdöste arcom szüntelenül, mire fejem teljesen elvörösödött.
Kezeimmel hadonászni kezdtem, hogy elüldözzem Hanako-kunt, aki nevetve szállt picit arrébb; a mellettem lévő ablak párkányára ült le. Próbáltam nem is figyelni rá, tekintetem szigorúan a táblára szegeztem, amit a fiú mosolyogva figyelt. Pár perc múlva a padomra ült és hajammal kezdett játszani; tincseimet csavargatta, befonta, szinte már csomóba is kötötte kínjában. S közben természetesen beszélt hozzám semmitmondó, jelentéktelen dolgokról. Mindketten tudtuk jól, hogy csupán azért nem fogja be a száját, mert nem szándékozik békén hagyni.
Amikor meghallottam a csengő megváltó hangját, azonnal felpattantam, majd fénysebességgel rohantam a női mosdó felé, nyomomban a kuncogó kísértettel. Amint végre kettesben voltunk és nem kellett a többi diák miatt aggódnom, mérgesen fordultam szembe vele.
- Hanako-kun! Mondtam már, hogy ne zavarj órákon.
- De akkor olyan érdekes vagy- biggyesztette le ajkait játékosan, mire sóhajtottam egyet. Ez az alak reménytelen.- A legjobb az egészben az, hogy mondhatok bármit, mert nem tudsz reagálni rá. Olyan izgalmas!- ölelt magához nevetve, de ez a mozdulat már megszokott volt tőle, szóval nem lepődtem meg rajta.
- Ebben nincs semmi érdekes... Mindegy is, szerettél volna valamit, Hanako-kun?
- Haaai~, tessék!- nyomott a kezembe egy dobozkát, majd vigyorogva figyelte, ahogy kinyitom.
Fánkok voltak benne, mindegyik szépen megsütve. Elég ízletesnek néztek ki, lehetetlen, hogy ő készítette volna...
- Ez honnan van?
- Én csináltam, csak neked!- mosolyodott el büszkén, győztesen mutogatva magára. Miután másodpercekig pislogás nélkül meredtem rá, kínosan felnevetett.- Jó jó... igazából megkértem valakit, hogy vegyen párat. De tőlem kaptad, szóval annyit jelent, mintha én csináltam volna őket!- érvelt határozottan, bizonyára meg sem fogalmazódott benne, hogy semmi értelme annak, amit mond. És még szegény Kou-kunt is belekeverte a dolgaiba.
- Miért akartál fánkot adni nekem?
- Mert hát... múltkor tönkretettem, amit készítettél. Bocsi, Yashiro.
- Butus, azt már rég elfelejtettem- mosolyodtam el kedvesen, majd felültem mellé az ablakpárkányra és megkóstoltam az édességet.
Hanako-kun felé nyújtottam a dobozt, akinek szemei azonnal felcsillantak, örömmel vett el egy ízletes fánkot. Csendben majszoltuk egymás mellett a sütit, de egyáltalán nem volt nyomasztó a légkör, annál inkább kellemes. A fiú gyakran pillantott felém, lassan egyre közelebb araszolt hozzám, majd amint lábaink összeértek, átkarolta vállamat. Zavartan pillantottam rá, de csak kedvesen elmosolyodott, még vörösebbé varázsolva arcomat.
- Yashiro, olyan gyakran csinálom ezt, most mi ütött beléd?- nevetett fel édesen, szabad kezével maga felé fordítva fejemet.
- M-Mert ez most... annyira...- suttogtam zavartan, egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva saját magam.
- Romantikus?- kérdezte lazán, mire szívem kihagyott egy ütemet.- Én is pont erre gondoltam. Szerinted is az, ugye?
- Hanako-kun... mostanában furcsa vagy- jegyeztem meg halkan, még azon is elcsodálkoztam, hogy megértette.
- Nem mutathatom meg az asszisztensemnek, hogy mennyire szeretem őt?- mosolygott rám kedvesen, ujjaival megcirogatva arcomat.
- D-De...- motyogtam sokkos állapotban, miközben szívem egyre hevesebben vert.
- Akkor jó~!- nevetett fel, majd apró puszit nyomott ajkaimra.- Yashiro, szeretlek.
Agyam abban a pillanatban kisült, totál égő fejem Hanako-kun vállára hajtottam, aki kuncogva kezdte el simogatni hátam. Szívem dobogása percekig nem csillapodott le, sötét felsőjébe kapaszkodva rejtettem el előle vöröslő arcomat, miközben elmormoltam egy halk "én is"-t.
