LunaNaito-chan kérésére ^-^
_____________________________
~Dazai szemszöge~
Csatlakozása óta csupán egyetlen alkalommal nem kísértem el Naitot a munkájához. Azt mondta, hogy ezzel egyedül is meg tud bírkózni, hiszen nem ígérkezik nehéz feladatnak, ráadásul már csinált ilyent. Én hittem neki, s biztam képességeiben is, tudom jól, hogy erős lány, emellett képes feltalálni magát szorult helyzetekben. Elengedtem egyedül, elkövetve ezzel egy hatalmas hibát, amit örökké bánni fogok.
Éreztem, hogy valami nem stimmel azzal a felkéréssel, picit gyanus volt nekem a legelejétől fogva. Megosztottam kétségeimet Naitoval is, de ő mosolyogva biztosított róla, hogy megoldja, bármi történjék is.
Bíztam benne, hittem a képességében, és elengedtem.
Lustán ültem az irodában, fáradtan meredtem magam elé, amikor jött a telefonhívás, hogy kórházba került. Akkora sebességgel vágtattam ki az irodából, mint még soha, lélekszakadva rohantam a lányhoz, fejem zsongott a gondolatoktól.
Amint beléptem az épületbe, elszaladtam a megadott kórteremhez, bent megpillantottam őt az ágyon fekve. Szemeit lehunyva, mozdulatlanul hevert ott, olyan törékeny és sebezhető volt abban a pillanatban, hogy kezemet a számra kellett tapasztanom, ha nem akartam hangosan felzokogni. Néhány könnycsepp lefolyt arcomon, miközben közelebb sétáltam hozzá. Szinte remegve fogtam meg elgyengült ujjait, de érintésemre nem reagált.
Alsó ajkam beharapva húztam ágyához egy széket, amire levágódtam. Apró kezét két nagy tenyerem közé rejtettem, elhomályosult látással figyeltem puha, elfehéredett bőrét, s teljesen magamba roskadtam.
Az egész az én hihám. Ha ott vagyok akkor mellette, ha tényleg vigyázok rá, ahogy azt megfogadtam magamban, ez nem történt volna meg. Nem állna most a halál küszöbén, mozdulatlanul fekve egy kórházi ágyon, miközben az orvosok sem tudnak semmi biztatót mondani róla.
Azt sem tudom, hogyan történhetett ez. Atsushi még aznap délután bejött hozzánk, és elmondta a részleteket, de képtelen voltam figyelni rá. Csak óvatosan szorítottam Naito erőtlen kezét, mintha egyenesen a túlvilágról szeretném visszarántani. Ott ültem mellette egész nap, egész éjjel, egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak meredten figyeltem vonásait. A mozdulatlan, gyönyörű testét, amely most olyan gyengének hatott, arcának összes vonását hosszasan tanulmányoztam.
Beleszerettem minden egyes pillanatban újra és újra, szívem összeszorult valahányszor arra gondoltam, hogy akár el is veszíthetem.
- Naito-chan, ébredj fel... Olyan régóta várok már rád- suttogtam neki könnyeimmel küszködve, miközben a reggeli napsugarak által megvilágított arcát figyeltem. Bárcsak belenézhetnék gyönyörű szemeibe.- Ugye nem akarsz itt hagyni? Nem teheted meg, rengeteg mindent kell még együtt átélnünk. Van egy nagyon fontos dolog, amit eddig nem mertem bevallani neked. Hallanod kell azt, azelőtt nem mehetsz el!
Egész idő alatt beszéltem hozzá, halványan mosolyogva elevenítettem fel közös emlékeinket, de ő továbbra is mozdulatlan maradt. Csupán mellkasa emelkedett egyenletesen, szövegelésemre nem érkezett semmilyen reakció.
Fáradt voltam, szemeim néha akaratom ellenére lecsukódtak, s egyre nehezebben bírtam alvás nélkül. Mégsem akartam csendesen szunyókálni, itt kell lennem mellette, amikor felébred, mert fel fog. Muszáj, nem halhat meg, még nem.
A szoba csendes volt, csak a lélegeztetőgép csipogását hallottam. Már kába voltam a több, mint egy napja tartó ébrenlét miatt, viszont kitartóan fogtam tovább a kezét. Ujjaimmal finoman cirogattam bőrét, reménykedtem benne, hogy érzi törődésemet, s nemsokára magához tér. Ebben a pillanatban trappolt be hozzánk egy apró, de annál idegesebb személy.
Na szép, már csak ez hiányzott.
