-Kiyoko-chan- kérésére ^-^
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Két nap telt el az ominózus eset óta, Rin ezidáig képes volt nemet mondani a drog kísértésére. De túl korán van ahhoz, hogy örüljünk, és én ezt nagyon jól tudom; ez az idő bőven kevés ahhoz, hogy leszokjon róla.
Ilyen s ehhez hasonló gondolatok mellett nem csoda, hogy keserű ízzel telt meg a szám, amikor telefonom rezegni kezdett, a kijelzőn Rintarou neve virított. Valahogy megéreztem, hogy baj van, tennivalómat azonnal félresöpörtem, majd fogadtam a hívást.
- Babe, valami baj van?
- Egy rakás szar vagyok- szólalt meg pár másodperc hallgatás után, szomorúan csengő hangon.
- Átjössz?- kérdeztem kedvesen, habár tulajdonképpen ez egy burkolt kijelentés volt. Most azonnal gyere ide hozzám.
- Igazából már úton vagyok, még öt perc.
- Ennek örülök- mosolyodtam el, miközben vonalat bontottunk.
Nem tűnik nagy dolognak ez a kis cselekedet, mégis sokat jelent nekem, hiszen több van mögötte, mint amennyi elsőre látszik. Először is, végre ő keresett fel, amint történt valami; másodszor, egyenesen elindult hozzám, ami nem csupán feltétlen bizalmát jelenti, hanem azt is, hogy meg szándékozik osztani velem gondjait. A legrosszabb fogatókönyv persze lepergett szemeim előtt, azonban ez már nem meglepő; az a pici előrelépés mégis boldoggá tesz. Már tudatosult benne, hogy itt vagyok vele, és teljes támogatásomat élvezi.
Percek múlva meghallottam a csengőt, ami barátom érkezését jelezte. Hurrikánként rohantam le a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, azonnal szorosan átöleltem RinRint. Karjait gyengéden fonta derekam köré, amiből már rájöttem, hogy valami bizony nincs rendben. Kezét megfogva a szobámba vezettem, mielőtt a szüleim kíváncsi szemei megakadtak volna rajtunk. Szó nélkül döntött le az ágyra, átkarolva engem mellkasomra hajtotta fejét, arcát nyakamba fúrta.
- Ritkán vagy ilyen bújos kedvedben- simogattam barna tincseit mosolyogva, folyamatosan a fiút figyelve, aki viszont nem pillantott fel rám.- Na öntsd ki szépen a lelked, babe.
- Hibát követtem el...
- Mégpedig?
- Leültem apámmal inni- vallotta be sóhajtva, mire kezeim ledermedtek. Alig egy másodperc után viszont újra haját illetve hátát simogattam, ezzel nyugtatva a feldúlt páromat.- Esküszöm soha többet nem piálok... Részegen egyszerűen nem bírtam féken tartani magam. Megint drogoztam, sajnálom baby.
- Rin, tudtuk, hogy ez lesz- pusziltam meg fejét, mire végre rám emelte gyönyörű szemeit.- Nem mondom azt, hogy semmi baj, de már az is előrelépés, hogy két napig bírtad nélküle. Annak pedig különösen örülök, hogy egyenesen hozzám jöttél.
- Még szép, ki máshoz mehetnék?
Halvány mosollyal arcán lopott tőlem egy csókot, majd fejét újra mellkasomra helyezte. Ujjaimmal kitartóan csavargattam tincseit, hiszen mindig is szerette, ha a hajával játszok. Légzése lassan egyenletessé vált, szépen elszenderedett rajtam, de én csak örültem neki, hogy végre kipihenheti magát. A szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy nem aludt jól a napokban; a szervezete még minden bizonnyal kiált azért a szerért, nem lehetett könnyű szerelmemnek ellenállni idáig. Ráadásul egy olyan házban, amit átjár az alkoholszag és a füves cigi füstje. Kihívhattam volna a rendőrséget az apjához, de tudom, hogy azzal csak még több gondot zúdítanék Rintarou nyakába. Egyelőre az a fontos, hogy ő kilábaljon ebből a helyzetből, minden mást majd később elintézünk.
A békésen alvó fiút nézve nemsokára én is álomba szenderültem.
