Iwaizumi_Yuko kérésére ^^
~Rin szemszöge~
Furcsa volt nem egyedül érkezni az ausztrál reptérre, főleg mivel különleges társaságom volt. Haru kísért el, aki nagyon is kedves számomra, sokkal több, mint egy barát. Akkor realizáltam ezt, amikor először váltunk el hosszabb időre. Az első években csak hiányzott, hogy a barátaimmal ússzak, de ahogy benőtt a fejem lágya és érettebb lettem, rá kellett jönnöm, hogy a kék szemű fiúra teljesen másképp gondolok, mint a többiekre.
Először nem akartam elfogadni érzéseimet, de nemsokára be kellett vallanom magamnak az elkerülhetetlent: beleszerettem Haruba.
Legszívesebben letepertem volna, amint újra láttuk egymást a Japájba való visszatérésemet követően. De nem engedhettem meg magamnak ilyen gondatlanságot, hiszen senki nem tudja még, hogy belezúgtam a barátomba. Már az is jól esett, hogy néha megölelhettem és a közelében lehettem. Amikor a közösen megnyert váltó után a nyakamba borult a többiekkel együtt, egyenesen a fellegekben éreztem magam.
Ezért nem volt számomra kérdés egy percig sem, hogy segíteni fogok neki, amikor meghallottam, hogy még nem tudott dönteni a jövőjével kapcsolatban. Ekkor jutott eszembe, hogy elviszem magammal Ausztráliába és megmutatom neki a helyet, ahol évekig gyakoroltam, hogy felvehessem vele a versenyt.
Most pedig itt vagyok vele együtt Ausztráliában és érteltenül állok a szálloda recepciósa előtt. Naná, hogy elcsesztek valamit a foglalásomnál, és nem olyan szobát kaptunk, amilyet kértem. Kétágyas szobát foglaltam, tisztán emlékszem rá, mégis egyágyast kaptunk.
- Sajnálom, de nem maradt több szabad szobánk. Ha az nem felel meg Önöknek, kénytelenek lesznek távozni- magyarázta fapofával a hölgy.
Sóhajtva legyintettem és lassan visszasétáltam Haruhoz, aki a szobában várakozott. Tehetetlenül megvontam a vállam, jelezve, hogy muszáj lesz itt aludnunk, mire csak egy aprót sóhajtott.
- Ha kell, alhatok a földön is- ajánlottam fel kínosan mosolyogva, amikor láttam, hogy mennyire kényelmetlenül feszengve bújik be az ágyba mellém. Szíven ütött, hogy ennyire nem akar a közelemben lenni, miközben nekem egy titkolt vágyam teljesül ezzel, de nem mutathattam ki ezt.
Haru jól ismer, biztosan le tudna olvasni mindent az arcomra, mert a látszat ellenére nagyon is ért ehhez. Legtöbbször csak nem akar beleavartkozni más ügyeibe, ezért úgy csinál, mintha nem venné észre a körülötte lévők problémáit. Csak legszükségesebb esetben avatkozik bele mások életébe, tipikusan az a fajta ember, aki szeret a maga dolgával törődni. Én pedig még lényének ezt az apró vonását is csodálom.
Haru háttal feküdt, de pozíciójából le tudtam vonni a következtetést, hogy kellemetlenül érzi magát. Egy ideig csak némán bámultam alakját és sötét tincseit az ablakon bevilágító hold fényében. Közel volt most hozzám, mégis olyan távolinak éreztem. Csak ki kellett nyújtanom a karomat, hogy megsimogathassam puha bőrét, éppen ezért volt olyan nehéz visszafogni magam.
Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam elaludni, azt remélve, hogy ezzel elterelhetem gondolataimat a szerelmemről, aki itt feküdt mellettem, mégsem húzhattam szorosan magamhoz. Agyamba viszont újabb és újabb képek villantak be, hiába próbáltam teljesen másra gondolni vagy hallgatni Haru halk szuszogását a csendes szobában és kikapcsolni az elmémet.
Már másra sem tudtam gondolni, csak arra a felemelő érzésre, ahogy karjaimmal magamhoz szorítom őt. Vágytam rá, hogy hozzám simuljon és teste melegét érezhessem, ami képes lenne a szívemet is felmelengetni.
Legyőzötten a saját gondolataimtól, óvatosan közelebb csúsztam hozzá és átkaroltam a derekát. Éreztem, ahogy összerezzen és légzése abbamarad egy pillanatra. Nem rázta le karomat magáról, el sem lökött, csak némán próbálta rendezni szapora légzését.
