@karinacchi kérésére :3
_________________________
~Reader-chan szemszöge~
Akashi Seijurot már kiskorom óta ismerem, ugyanis szomszédok vagyunk. Gyerekként is sok időt töltöttünk együtt, útjaink utána sem váltak el, baráti kapcsolatot ápoltunk. Ez annak volt köszönhető, hogy azon kevés emberek közé tartozom, aki képes elfogadni Akashi tekintélyt parancsoló, szigorú személyiségét, igazából ez nagyon is tetszik nekem. Soha nem féltem tőle vagy ilyesmi, nem is értettem másokat miért rémiszt meg a fiú, habár ez talán azért van, mert -Midorima szavaival élve- "velem teljesen normálisan viselkedik".
Őszintén szólva soha nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek a kis megjegyzésnek, nem is merengtem sokáig rajta egyszer sem, csak boldog voltam, hogy olyan legjobb barátom lehet, mint Sei -kár, hogy utálja, ha így hívom, szerinte túl gyerekes.
Felsőközép első évében azonban megváltozott, szerencsére a jó irányba. Még kedvesebb lett velem szemben, megtanulta elfogadni érzelmeit, nemsokára pedig megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Állam a földet súrolta, percekig meg sem tudtam szólalni, szinte levegőt se vettem; akkor tértem vissza a valóságba, amikor óvatosan megfogta a kezem és összekulcsolta ujjainkat.
- I-igen- nyögtem ki hosszú hallgatás után, amint végre megtaláltam a hangomat, de az így is vészesen halk volt.
Akashi talán számról olvasta le válaszomat, esetleg szuper hallása is van a Császár Szem mellé, de csodával határos módon megértette amit mondtam és boldogan elmosolyodott, mielőtt puszit nyomott volna arcomra. Fejem egy alaposan átsütött rák színét vette fel, egyetlen szerencsém volt, hogy az éjszaka sötétje valamilyen szinten elrejtette azt.
Egoista lennék, ha azt mondanám, hogy miénk volt a tökéletes kapcsolat, de nekem igenis olyan érzésem volt. Nem lógtunk folyton egymás nyakán, de elegendő időt szakítottunk a másikra, voltak persze apró vitáink az évek alatt, de soha nem vesztünk össze annyira, hogy szakítsunk. Az én fejemben még csak meg sem fordult, hogy elváljak a fiútól, és biztos vagyok benne, hogy ő se gondolt erre; annyira szerves részévé váltunk egymás életének, hogy lehetetlennek tűnt a szakítás.
Amikor négy éves évfordulónkat ünnepeltük Akashival, ami a megannyi együtt átélt, csodálatos pillanat mellett azért is különleges volt, mert összeköltözhettünk. Seijuro már egy éve egyetemre járt, így saját lakásban élt, de akkor végre én is követhettem őt a továbbtanulásban. Titokban sokszor tervezgettem már magamban, hogy mennyire jó lenne együtt élni vele, de a nagy kérdést ő mondta ki hangosan, én pedig boldogan egyeztem bele ajánlatába.
Az egyetemi évek viszont túl hamar tovaszálltak, ekkor vette kezdetét a nagybetűs élet, amikor teljesen önállóvá váltunk emberként és mindketten dolgozni kezdtünk. Az új munkahely, környezet, a sok ismeretlen arc együttesen helyezett ránk hatalmas nyomást, amit az elején képtelen voltam uralni, bár páromnak ezzel nem akadtak nagy gondjai. Amint sikerült nekem is beilleszkednem új környezetembe és megszokni a körülményeimet, Sei hétvégi kirándulást tervezett nekünk, ami a mozgalmas hétköznapok után nagyon jól esett.
Egy csendes, gyönyörű tájjal körbeölelt hotelben foglalt szobát, ahol kevés vendég volt, mégis luxus övezte az egész épületet. Már megszoktam, hogy ő mindig mindenre figyel, de ez a tökéletesség már tőle is túlzásnak érződött.
A szobánkhoz tartozó kültéri medencében pihentünk, hátam Sei mellkasának támasztottam, miközben ölében ülve élveztem simogatásait. Arcát tincseim közé rejtette, egyik karjával átölelte derekam, míg én az elénk táruló naplementét figyeltem. Apró köröket írtam le ujjaimmal a fiú karjára, mire belemosolygott a hajamba és végre felemelte fejét.
- Szeretnél mondani valamit?- suttogta fülembe, mintha attól tartana, hogy beszédével megzavarja az idilli jelenetet.
- Mmm... csak annyit, hogy szeretlek- mosolyodtam el, majd puszit nyomtam arcára, de ő azonnal célba vette ajkaimat. Először csak apró puszit nyomott rájuk, de én ezzel nem elégedtem meg, ezért mélyített a csókon.
- Én is téged- suttogta ajkaimra, engedve, hogy levegőhöz jussak, mielőtt újra rájuk tapadt volna. Szorítása derekam körül erősödött, ahogy még közelebb húzott magához, egyik kezemmel hajába túrva tartottam a fiú fejét, másikkal ujjai után nyúltam, hogy összekulcsolhassam sajátjaimmal.
Megvártuk, míg a nap, amely eddig csodás színekkel festette be az eget, teljesen lemenjen, majd hófehér köpenyünket felvéve visszasétáltunk a szobába. Azonnal megakadt a szemem a vörös gyertyával díszített kis asztalkán, mely rózsaszírmokkal volt körbeszórva. Nemrég hozhatták be a vacsorával együtt, ugyanis az étel még meleg volt.
- Még ez is?- nevettem fel mosolyogva. Sei hajamba puszilva fogta meg a kezem és az egyik székhez vezetett, amit illedelmesen kihúzott nekem, majd szemben foglalt helyet.- Mit ünneplünk?- kérdeztem, amikor megpillantottam egy kis dobozkát az asztal közepén, a gyertya mellé rakva.
- Kettőnket- puszilta meg kézfejemet Akashi, végigsimítva ujjaimon.- De csak vacsora után nyisd ki.
- Rendben.
Egyenesen meghatódtam ettől az estétől, barátom egyszerűen minden apró részletet megtervezett, hogy felejthetetlenné tegye számomra ezt a hétvégét. A legizgalmasabb rész pedig csak ezután jött.
Az aranyszínű, ízletes pezsgő kóstolása után Sei végre megengedte, hogy belekukkantsak a dobozkába, amiről alig tudtam levenni a szemem egész idő alatt. Megölt a kíváncsiság, hogy mi férhet el egy ilyen picike tárgyban -a legegyértelműbb dolog irónikusan meg sem fordult a fejemben.
Izgatottan vettem magam elé a vörös kis dobozt és óvatosan leemeltem a tetejét, mire szemeim elkerekedtek. A doboz alján lévő tűzpiros, tökéletes alakú rózsaszirmokon egy gyűrű hevert. Döbbenten pillantottam Akashira, aki mosolyogva nyúlt kezem után, majd megszorítva azt végigsimított puha kézfejemen.
- (Teljes név), megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
- Te jó ég, igen!- kiáltottam fel boldogan, amikor agyam végre felfogta a történteket. Sei mosolyogva nyúlt a gyűrű után, amit remegő kézzel adtam át neki.
A testemben tomboló adrenalintól már nem is emlékszem pontosan hogy került ujjamra a gyűrű, csak arra, hogy örömkönnyektől nedves arccal borulok vőlegényem nyakába, az ölében ülve. A fiú halkan felkuncogott és karjait átfonva körülöttem, majd hátamat kezdte simogatni. Fejem vállán pihent tekintetem képtelen voltam levenni az ujjamat ékesítő arany gyűrűről, miközben arcomon levakarhatatlan mosoly virított.
