_asano_chan_ kérésére UwU
_____________________________
• Military AU •
A Vietnámba vezényelt katonák szolgálatuk utolsó napjait töltötték az idegen országban. A háborús terület csendes volt, ellenségük elzárkózott, támadásaik megszüntek; úgy tűnt, hogy elfogadják a vereséget. (Név) és csapata ennek ellenére készenlétben maradt, küldetésük legvégéig hűségesen akarták ellátni feladatukat; a frontvonalhoz legközelebb lévő megállási ponton álltak felfegyverkezve, nagyjából egy kilóméterre bázisuktól.
A környék már szinte zavaróan csendes volt, még egy eltévedt madár sem kószált arrafelé. Éppen ezért keltett hatalmas zajt a szakaszvezető adóvevőjének hangja.
- Az ellenség átjutott a frontfonalon. Ismétlem: az ellenség átjutott a frontvonalon- hallatszott egy utolsó perceit élő katona hangja, aki a részleteket már képtelen volt elmondani. Ereje csupán ennyire volt elegendő.
(Név) milliónyi megválaszolatlan kérdéssel a fejében rántotta elő fegyverét, távcsövön keresztül figyelte, merről közelíthetnek feléjük ellenfeleik. Nem értette, hogyan jöhetett ilyen hirtelen a támadás, hiszen a legelől tartózkodók eddig semmilyen gyanus tevékenységről nem adtak tájékoztatást.
Nemsokára megpillantotta a feléjük rohanó csapatot, azonnal fel tudta mérni, hogy többen vannak náluk. Riasztotta társait, majd védő alakzatukat felvéve, a barikádok mögé rejtőzve tüzelni kezdtek. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy le kell szedniük minél többet közülük, hiszen ha rajtuk is átjutnak, betörhetnek bázisukra, ami komoly problémát jelentene. A sereg legjobb lövészei voltak, ekkora távról mégsem könnyű eltalálni a célpontokat - igencsak meggyűlt velük emiatt a bajuk.
Lőszerük is fogyóban volt, az utánpótlásnak ma délután kellett volna megérkeznie. Egy katona folyamatosan hívogatta a központot, azonban valami zavarta a vonalat, s nem tudott kapcsolatot teremteni a többiekkel, hogy erősítést kérhessen. (Név) és csapata emiatt különösen nehéz helyzetbe került, hiszen nem lövöldözhettek folyamatosan, precízen be kellett mérniük célpontjaikat, hogy ne pazaroljanak golyót. Az ellenség néhány katonája elesett ugyan, a maradék viszont vészesen közel ért hozzájuk, ezért tartalék tervükre tértek át. Előbújtak a takarásból, hogy jobban láthassák ellenfeleiket, ezáltal könnyebben kiikathassák őket, ezzel viszont ők is tökéletes célpontokká váltak.
Mindkét csapatból egyaránt hullottak az emberek, viszont sikerült kapcsolatba lépni felettesükkel, s támogatást kérni seregüktől. Tudva, hogy az erősítés elegendő felszereléssel már úton van feléjük, (Név), aki az osztagvezető eleste után a hátvédek irányítójává vált, úgy döntött, hogy visszavonulnak a következő vonal mögé.
Szerencséjükre egy doboz lőszert is találtak ott, viszont még mindig nem lélegezhettek fel, az ellenség ugyanúgy a nyomukban volt. Merészen álltak fel megint, inkább vállalták azt, hogy könnyebben eltalálják őket, hiszen sokkal jobban tudtak célozni ebben a pozícióban. Sikerült elintézniük a feléjük igyekező csapat első sorait, így a létszámfölényük valamelyest csökkent, azonban legerősebb katonájuk, (Név) egyik válla megsérült. Kénytelen volt lemondani a harcról, s a barikád mögé bukva takarásban maradni. Mérgesen sziszegve szorított egy zsebkendőt vérző sebéhez, viszont a fehér anyag egy pillanat alatt vörössé vált.
- Nem hiszem el, hogy pont most- motyogta a lány mérgesen, hiszen emiatt kénytelen volt cserben hagyni társait, akik számítottak rá.
Egyre több katona esett mellé a földre súlyos sérüléssel, vagy egyenesen holtan, de ekkor végre megérkezett erősítésük. A rengeteg új, felfegyverkezett alak láttán ellenfeleik elbátortalanodtak, lövéseik pontatlanná váltak, így könnyű volt végzeni velük. A sebesülteket katonai kocsira téve szállították bázisukra, hogy sürgős ellátást biztosítsanak, a komolyabb eseteket kórházba vitték.
Másnap megérkezett az eddig harcoló osztagokat felváltó sereg, a szolgálatukat letöltöttek pedig visszautazhattak országukba. Előre tudták, hogy nem térhetnek vissza mindannyian, számítottak is a veszteségekre, mégsem indultak el emelt fővel, holott feladatukat tökéletesen végezték.
A repülőről leszállva azonnal csapatba rendeződtek, s legmagasabb rangú vezetőjükkel élükön felettesük, Sakusa ezredes hívására a központjukba mentek. Sorba rendeződtek a göndör hajú előtt a széles udvaron, köszöntése után illedelmesen szalutáltak.
- A jelentéseket holnapra kérem, sérülteink látogassanak el a kórházba további vizsgálatokra. Pihenjék ki magukat a legközelebbi beidézésig- közölte tárgyilagos hangnemben, mire egyöntetű igenlő választ kapott. Sötét szemeit ekkor (Név)-re vezette.- (Vezetéknév), jöjjön az irodámba!
- Igenis!- indult el azonnal a lány, miközben a többiek szétszóródtak, s dolgukra indultak.
Szó nélkül, engedelmesen követte felettesét az alacsonyabb, végigsétált mögötte a hatalmas épület rideg folyosóin. A fekete hajú lazán belökte az egyik helyiség ajtaját, majd ahogy az utána érkező gondosan bezárta azt mögöttük, szoros ölelésbe vonta barátnőjét.
- Örülök, hogy hazatértél. Hogy van a vállad?- érdeklődött kedvesen mosolyogva a karjai között lévő lányra.
- Még kicsit fáj, de túlélem. Viszont emiatt egy jó ideig kiesek a szolgálatból...
- Amúgy is pihenést érdemelsz- puszilt párja homlokára Sakusa, mire az vigyorogva nézett fel rá.
- Ez esetben megtisztelne azzal, hogy velem tölt néhány napot, Sakusa ezredes úr?
- Csak miattad kértem szabadságot erre a hétre, szóval értékeld- forgatta meg szemeit nevetve Kiyoomi, miközben asztalára ültette szerelmét, majd ajkaira tapadt.
Hosszú idő után először csókolhatta meg kedvesét, s érhetett hozzá, ezért minden egyes percét kiélvezte ennek.
