anonymassassin kérésére UwU
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Azóta csodálom Levi Hadnagyot, amióta először találkoztam vele.
A föld alatti városban cseperedtem fel, egy szegény, csonka családban, azonban tizenöt évesen elhagytam őket a folyamatos balhékért. Az éhség miatt, mely minden nap kínzott, néha lopásra adtam a fejem, ő pedig egy alkalommal megmentett engem a felbőszült árustól, akinek elcsentem termékét. Ő bizonyára már nem is emlékszik ezen cselekedetére, én viszont szívemben forgatom a történéseket napról napra azóta is.
Miatta döntöttem úgy, hogy katonai kiképzésre jelentkezek és csatlakozom a Felderítő Egységhez. Meg akartam köszönni kedvességét - még akkor is, ha ő ezt már elfelejtette -, valamint erősebbé válni, hogy megmutathassam neki, már nem vagyok egy gyenge kölyök, ahogy régen.
Tervem sikeresen véghez vittem egy bizonyos részig, kibírtam a három év folyamatos gyakorlást, átvészeltem minden nehéz pillanatot. Boldogan, magabiztossággal telve csatlakoztam az általam olyannyira imádott Felderítőkhöz, s izgatottan vártam első expedíciómat.
Levi elit osztaga mögé osztottak be a hátvédek közé, így nem volt nagyon messze a Hadnagy, viszont egy küldetés közben nem lehettem annyira óvatlan, hogy a hosszú évekig dédelgetett vágyammal foglalkozzak. A formációt tartva haladtam három társammal együtt kijelölt helyünkön, a levegőbe fellőtt megannyi piros füstjelzés lassan kezdett eltölteni aggodalommal. Nem láttam az előttünk haladók lovait, túl messze jártak már, hiszen saját feladatukkal kellett foglalkozniuk.
Tovább haladtunk a csapat bal szárnyán, nyugtalanul figyeltük a másik oldalról érkező jelzéseket. Nem akartam a legrosszabb lehetőségre gondolni, mégis újra és újra megfordult fejemben, hogy legtöbb társunkat talán megsemmisítették.
Ekkor jött csak az igazi rémület; az egyik katona észrevette, hogy óriások közelítenek felénk két oldalról is. Azonnal fellőttem a piros füstöt, izgatottan vártam, hogy megjelenjen válaszul a rengeteg aggodalmas jelzésre egy zöld iránymutató, viszont nem történt semmi. Tudtuk, hogy a harcot nem kerülhetjük el ilyen körülmények között.
Balról két hat méteres, jobbról pedig egy négy illetve egy tíz méteres titán közelített felénk, pont elegen voltunk ahhoz, hogy elintézzünk egyet-egyet. Mivel én voltam az egyedüli újonc, a legkisebbet rám bízták, tapasztaltabb társaim pedig a nagyokat vették kezelésbe. Ez volt az első alkalom, amikor igazi óriással kerültem szemtől szembe, emiatt lábaim picit megremegtek. De nem akartam gyengeséget mutatni, nem véletlenül mentem keresztül a kemény edzéseken, s itt létem célját se feledtem el egy pillanatra sem.
Vacakoltam picit, viszont végül sikeresen megöltem az óriást. Társaimra tekintettem, ebben a pillanatban pedig szemeim azonnal elkerekedtek. Mindhárman halottan, széttaposva hevertek a földön, a legmagasabb titán pedig éppen felém közelített. Lábam azonnal a földbe gyökerezett. Ha ők nem voltak képesek végezni vele, akkor én mégis mit tehetnék?
Mozdulni akartam, lépni egyet, ha mást nem is, de legalább menekülni, a testem viszont nem engedelmeskedett akaratomnak. Védekezően magam elé tartottam pengéimet, karjaim azonban reszkettek, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Habár sokra nem mentem volna a kiáltozással sem - lovaink már réges-rég elszaladtak, a közelben pedig egyetlen árva lelket sem láttam. A formáció minden bizonnyal egy ideje felborult, a kihalt tájon nem volt kitől segítséget kérnem.
Meredten néztem, ahogy az óriás undorító ujjaival felemel a földről, agyam jóformán csak ekkor kapcsolt, s eszeveszett kapálózásba kezdtem. Már a szája felé közelített velem, amikor összeszedtem annyi erőt és bátorságot, hogy megvágjam ujjait, kiszabadítva magam a szorításából.
