LunaNaito-chan kérésére UwU
_____________________________
~Naito szemszöge~
- Otthon találkozunk- nyomott egy utolsó puszit fejemre a barátom, aztán őrült tempóban kezdett rohanni féltőn szerető testvéremmel a nyomában.
Pislogás nélkül néztem utánuk egy darabig, majd sóhajtva vállat vontam, s szerelmem utasítása szerint hazafele vettem az irányt. Unottan léptem be közös lakásunkba, ráérősen sétáltam be a hálószobába, hogy az ágyra vethessem magam. Mélyet szippantottam a párnába, melynek enyhén Dazai illata volt, ajkaimra azonnal boldog mosoly kúszott. Fejem belenyomtam a fehér anyagba, aztán türelmesen - bár inkább türelmetlenül - vártam, hogy párom megérkezzen.
Már majdnem elaludtam az unalomtól illetve fáradtságtól, de abban a pillanatban végre meghallottam a bejárati ajtó nyitódásának hangját. Izgatottan vártam, hogy barátom végre csatlakozzon hozzám a semmittevésben, azonban sajnos az érkező nem ő volt. Ezt már akkor realizáltam, amikor észrevettem a személy ismerős, koromfekete kabátját. Rémülten kaptam fel a fejem, mire szembenéztem egy kifejezéstelen arccal bámuló Akutagawával. Villámgyorsan felültem az ágyon, de mielőtt bármi mást tehettem volna, semleges hangján megszólalt.
- Először is, a bátyád mondta el, hogy itt keresselek, csak ezért találtam rá a lakásra. Másodszor, az a feladatom, hogy visszavigyelek a Maffiához.
- És a bátyám ebbe beleegyezett?! Nemrég még azt bizonygatta, hogy megért engem...
- Ne szólj közbe- mordult rám unottan, mire megforgattam szemeimet. Hidegen viselkedik velem, mint mindig.- Tehát el kellene rabolnom téged, mivel ezzel bíztak meg. Azonban nincs kedvem megküzdeni Dazai-sannal, az értelmetlen lenne. Chuuya-san pedig megfenyegetett, hogy egy ujjal se érjek hozzád.
- Akkor mit csinálsz itt?- pislogtam értetlenül, miközben lassan felálltam, ő viszont sóhajtva hátat fordított nekem, s lépett kettőt az ajtó irányába.
- Csak szólni akartam, hogy a Maffia a nyomodban van. A Főnök nem hajlandó lemondani rólad, legalábbis egyelőre nem úgy néz ki.
- Nos, ez esetben köszönöm. Azt hiszem...
- Chuuya-san utasított erre, muszáj volt megtennem- közölte érzelemmentesen, majd lazán kisétált a lakásból.
- Ez aztán a kedvesség~!- ugrott be az ablakon Dazai, mire megkaptam a mai második infarktusomat.
- Tudod, az ajtókat nem véletlenül építik... Kihallgattad a beszélgetést, igaz?
- Persze- nevetett fel halkan, hozzám lépve átkarolta derekamat. Mellkasának támasztottam a fejem, miközben átfontam nyakát.- Meg kell mondanom, jól döntött. Nem hiszem, hogy vissza tudnám fogni magam, ha valaki rád támadna.
- Hé, én is meg tudom védeni magam!- pillantottam fel rá morcosan, mire visszafojtott nevetéssel puszit nyomott homlokomra.
- Tudom, de a barátnőm vagy, természetes dolog, hogy vigyázni akarok rád- magyarázta vigyorogva, miközben az ágyhoz sétált velem, s végigdöntött rajta. Fejét a mellkasomra hajtva feküdt rám, mosolyogva kezdtem piszkálni barna tincseit.
- A bátyám hogyhogy nem ölt meg?
- Hé, örülj annak!
- Örülök én- kuncogtam el magam halkan.- Csak őt ismerve fura, hogy egyetlen karcolás sincs rajtad.
- Nem folyamodtunk erőszakhoz! Csak szépen csendben megbeszéltük a dolgokat, mint két érett, felelősségteljes férfi.
-... szóval megfenyegetett.
- Pontosan.
Sikertelenül próbáltam visszatartani feltörekvő nevetésemet, végül tehetetlenül felröhögtem. Na igen, nem is Nii-san lenne.
- Naito-chan! Nem szórakozunk mások szenvedésén- szólt rám Dazai duzzogó hangján, mire mosolyogva hajába pusziltam.
- Ugyan, én soha... Nem eszünk valamit?
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem áll szándékomban elmozdulni ebból a pozícióból. Olyan puha~!- fúrta fejét még jobban mellkasomba. Elvörösödve löktem le magamról, majd villámgyorsan felpattantam.- Jól áll neked a piros~!
- Dazai...- rejtettem el arcomat kezeimmel zavartan, erre nevetve feltápászkodott.
Hozzám lépve puszit nyomott homlokomra, majd ajkaimra találva hosszasan megcsókolt. Tarkójára csúsztatva kezem akadályoztam meg, hogy azonnal elhajoljon tőlem, mire párom felkapott karjaiba, s a konyhába sétált velem. Leültetett az egyik asztal melletti székre, kabátját ledobta egy másikra, aztán határozott mosollyal a konyhapult mögé sétált.
- Szóval... hogyan is kell elkezdeni a főzést?- pillantott rám tanácstalan, elveszett arccal, mire sóhajtva sétáltam mellé.
- Az az első lépés, hogy te szépen leülsz, mielőtt szétbarmolnád a konyhát.
- De Naito-chan!- huppant le az egyik székre durcásan, karba tett kézzel fordult el tőlem, kifejezve sértődöttségét.
Egy perc múlva viszont már mellettem állva, csillogó szemekkel figyelte tevékenységemet. Minden másodperccel újra és újra meggyőződök róla, hogy mennyire szerelmes vagyok belé.
