Sztella2002 kérésére ^-^
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Már lassan fél éve vagyok együtt álmaim pasijával Miya Osamuval, kapcsolatunk már a legelejétől a legjobbnak mondható. Nagyon védelmező és törődő barát, rengeteg időt töltöttünk együtt minden nap, gyakran szerveztünk közös programokat, s a csapattal is sokszor lógtam együtt miatta. Egyszóval minden tökéletes volt.
Azonban semmi sem tart örökké - szokták mondani -, a mi kapcsolatunkban is elérkeztek nemsokára a nehezebb időszakok. Párom harmadévesként a továbbtanulás illetve közeledő vizsgák mellett a röplabdára is rengeteg időt fordított. Sok edzésük volt, gőzerővel készültek a közeledő meccsekre, valamint edzőmérkőzést is gyakran játszottak; emiatt egyre ritkábban találkoztunk. Bár minden reggel és este beszéltünk telefonon, a suliban pedig együtt töltöttük az ebédszüneteket, mégis feltűnt a hiánya, ami egyre fájdalmasabb volt nekem. Szerettem volna hétvégén egész nap egy pokróc alá fészkelődve ölelni őt, ahogy ezelőtt is, erre viszont hetekig nem volt lehetőségem. Próbáltam megértő maradni, hiszen tudtam, hogy mennyire fontos időszak ez az életében, és azzal is tisztában voltam, mennyi mindenre kell odafigyelnie.
Egy idő után mégis kezdett fogyni a türelmem, akaratlanul is azt éreztem, hogy talán nem vagyok annyira fontos neki, amilyennek eddig éreztem magam. Nem fogtam rá feltétlenül, hogy az ő hibája lenne, hiszen nem ő alakította így a dolgokat teljesen. Viszont az már rajta múlott, hogy néha egy kis időt nem volt hajlandó rám szánni a meccsek edzések közepette.
Rosszul érintett hogy olyan sok mindent első helyre sorolt életében, míg engem hátrébb taszított, hiszen szentül hittem benne eddig, hogy én vagyok a támasza. Nem akartam hisztizni vagy idegesíteni a nyafogásaimmal, emiatt ritkán hoztam szóba - és akkor is nagyon óvatosan, odafigyelve arra, nehogy megbántottságom hallatszódjék- ezt a témát. Osamu viszont nem nagyon vette a lapot. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy amikor vége lesz ennek az időszaknak majd hosszú randikkal fog kiengesztelni és eláraszt a szeretetével. Azt azonban nem vette észre, hogy erre szeretetre nekem már most szükségem van.
A várakozás egyre rosszabbul érint, lassan már belefájdul a szívem. Csendben tűrtem mégis továbbra is, telefonhívásaiba illetve a szünetben együtt töltött rövid pillanatainkba kapaszkodva vészeltem át ezidáig.
Nemrég óta viszont ebédszünetekben sem jött át hozzám, holott már lassan szokássá vált köztünk, hogy azokat mindig egymás társaságában töltjük. Valami a továbbtanulásos cuccokkal volt elfoglalva, ami a suli összes harmadévesét érintette, így kénytelen voltam elfogadni ezt, ahogy minden mást idáig.
Ma is egyedül ültem a termemben, társaim mind elhagyták az osztályt, a barátaikkal szerelmükkel ebédeltek az udvaron. Ilyenkor még inkább zavart a magány, hiszen nemhogy párom, de senki más nem volt velem. Bánatos ücsörgésemet legjobb barátnőm zavartam meg, aki hirtelen belépett az osztályba és egyenesen hozzám rohant.
- (Név)-chan, megint nem jön át hozzád a barátod?- kérdezte arcán halvány, keserű mosollyal. Válaszként csak bólintottam egy aprót, majd tekintetem az előttem heverő érintetlen ebédemre siklott.- Összevesztek?
- Nem, minden rendben van köztünk... vagy legalábbis azt hiszem. Nem veszekedtünk, hanem egyszerűen eltávolodtunk egymástól egy picit, mivel nem tudunk elég időt együtt tölteni mostanában. Sokszor napokig alig látom, csupán telefonon keresztül beszélünk. z egyre inkább kikészít- vallottam be arcomat kezembe temetve.
