Weeb_for_a_life kérésére ^-^
_____________________________
~Honami Haru szemszöge~
Fekete maszkomat levettem arcomról, amint beléptem a Maffia épületébe; főnökünk irodájába igyekeztem, hogy gyorsan túlessek a jelentésen munkám sikeres elvégzése után. Sietősen hadartam el küldetésem legfontosabb részleteit, habár Mori-sant tulajdonképpen csak annyi érdekelte, hogy kiiktattam az ellenséget. Nagyot nyújtóztam a folyosóra kiérve, majd elindultam a kijárat felé, hogy végre hazamenjek, s pihenhessek ágyamon egy kicsit a mozgalmas napok után. Az előtérben viszont megpillantottam gyerekkori ismerősömet, Akutagawát. Nem volt éppen a legjobb színben, arcán látszott a megviseltség, bőre a szokásosnál is sápadtabbá vált, köhögőrohama durvábbnak hallatszott. Összevont szemöldökkel siettem oda hozzá, majd finoman megveregettem hátát, hogy végre abbahagyja a fuldoklást.
- Mi a baj?- kérdeztem aggódva, kezemmel ösztönösen homlokához akartam nyúlni, azonban elhúzódott tőlem.
- Semmi.
- Látom, hogy rosszul vagy.
- Inkább a saját dolgoddal törődj. Nincs munkád?
- Most végeztem, egy ideig szabad vagyok. Szeretnéd... ha vigyáznék rád addig?
- Egy öt éves gyereknek nézel engem? Mondtam, hogy semmi bajom- szólt ridegen, azonban újabb köhögésbe kezdett.
- Ryu, a hazugság nálam nem válik be. Látom, hogy nem vagy jól.
- Az nem a te bajod, semmi közöd hozzá.
- Ez nem igaz! Barátok vagyunk, jogom van aggódni érted, és törődni veled!- kaptam fel a vizet felelőtlen viselkedésén, hiszen a vak is látja mennyire padlón van jelenleg az egészsége. Miért nem tud vigyázni magára?
- Nincs arra szükségem!
- Már hogyne lenne, amikor te nem vagy képes figyelni magadra?!
- Kuss legyen- jelent meg mögöttünk Chuuya, mire morogva visszaszívtünk kikívánkozó szitkozódásunkat.- Mindketten húzzatok haza, tőletek visszhangzik az egész hely.
Szó nélkül, lehajtott fejjel sétáltunk ki az épület elé. Mielőtt a fekete hajú leléphetett volna, gyorsan visszarántottam, s elkezdem magam után húzni.
- Haru, a másik irányba lakom- jegyezte meg unottan, de én csak zavartalanul folytattam utam saját házam irányába.
- Hozzám megyünk.
- Huh? Miért mennék oda?
- Mert ápolni foglak.
- Azt felejtsd el!- tépte ki karját a szorításomból, szikrázó szemekkel nézett le rám, azonban egy pillanatig sem ijedtem meg tőle.
Tudom, mennyire utálja, ha valaki törődni akar vele, most viszont nem engedhetem el így. Szüksége van pár nap alvásra, hogy felépüljön, én pedig már elhatároztam magam affelől, hogy addig vigyázni fogok rá. Szeretném ezt megtenni érte, hiszen fontos a számomra.
Végig veszekedtünk, amíg sikeresen elráncigáltam lakásomig, azonban a küszöböt átlépve már beletörődött sorsába. Tanácstalanul álldogált a fal mellett, unottan figyelve, ahogy teát készítek a konyhában.
- Most mit kellene csinálnom?- morogta kedvtelenül, mielőtt újabb sorozat köhögésbe kezdett.
- Feküdj le, arra van a szobám- biccentettem fejemmel egy irányba, majd gondosan beletettem a forró vízbe a kiválasztott teafüvet.
- Semmi értelme ennek...- motyogta magának, miközben vonakodva az említett helyiség felé indult.
Amint elkészült itala, töltöttem belőle egy jó nagy bögrébe, fogtam egy fájdalomcsillapítót, azzal utána sétáltam. Ő már ágyamban feküdt, a takarót egészen álláig felhúzva fészkelődött a melegben. Érkezésemre felém pillantott, azonban minden reakció nélkül lehunyta szemeit.
- Ryu, hoztam gyógyszert.
- Nincs arra szükségem- dünnyögte unottan, miközben ezúttal sikeresen megtapogattam homlokát. Rendesen lángolt a bőre, nem is értem, hogy bírt idáig talpon maradni.
- Jó, hozok borogatást is- indultam el a fürdőszobába sóhajtva, ahol jéghideg vizet engedtem a tálba.
Felkaptam egy tiszta rongyot, majd visszasietve betegemhez fejére helyeztem a hűs borogatást. Kirázta a hideg, amint felforrósodott bőréhez ért az anyag, azonban továbbra is lehunyt pillákkal, csendben, mozdulatlanul feküdt ágyamon.
- Nem értem, minek kell eljátszani a kemény gyereket nektek, fiúknak... Ha egyszer nem érzed jól magad, maradj otthon, és pihenj. Még a Tigrisemberrel való harcod óta gyengélkedsz, igaz? Csak nem akartad elmondani senkinek.
- Tch- adott egy rövid, tömör választ kérdésemre, de én tudtam jól, hogy ez nála igent is jelent.
- Sejtettem... Legalább nekem szólhattál volna. Barátok vagyunk, Ryu.
- Nem olyan nagy cucc ez, túlreagálod- tornázta fel magát ülő helyzetbe, hogy az éjjeliszekrényről elvehesse meleg teáját. Belekortyolt az italba, mire szemei felcsillantak; rögtön kiitta a bögre szinte összes cseppjét.- ...finom.
- Persze, hiszen én csináltam.
Morogva helyezkedett vissza a puha takaró alá, majd kis gondolkodás után karomat megfogva engem is az ágyba rántott. Fejemet mellkasára húzta, szorosan ölelt magához, hogy ne nézzek fel rá, bizonyára nem szerette volna, ha látnám arckifejezését.
- Ryu...
- Csend. Te is fáradt vagy, nem? Ahelyett, hogy befoglalnám az egész ágyat, inkább aludj velem.
- Mindig tudtam, hogy igazából aranyos vagy- bújtam hozzá mosolyogva, békésen lehunyva szemeimet, miközben szívem hevesebb tempóban kezdett dobogni.
- Nem vagyok az- dörmögte mély hangján, ujjait fehér tincseimbe vezetve.
A kimerültség lassan szétáradt bennem, levakarhatatlan vigyorral arcomon próbáltam lecsillapítani a hasamban tomboló pillangórajt. Már elszenderedtem, s lassan magába szippantott az álmok világa, viszont még meghallottam a mellettem fekvő néhány szavát.
- Haru, alszol?- suttogta szokatlanul ellágyulva, mivel azonban nem érkezett válasz részemről, pár pillanat múlva folytatta.- Köszönöm.
- Szeretlek...- dünnyögtem félálomban mellkasába, abban sem voltam biztos, hogy Ryu meghallotta. Viszont nemsokára csendesen, alig érthetően megszólalt.
- Én is.
Erre már nem mondtam semmit; a kedves szavak után boldogan álomba merültem karjaiban.
