dearest_vyenne és Maszaaki kérésére :3
_____________________________
~Ruki szemszöge~
Jó szokásunk nem szakadt meg, azután a bizonyos eset után is rendszeresen találkoztunk ebédszünetben fent a tetőn. Egy dolog azonban megváltozott - az elkövetkezendőkben minden alkalommal csókkal köszöntöttük a másikat. Kölcsönös vonzódás volt, mindketten ösztönösen vágytunk egymás ajkaira, és egyikünk sem tántorodott vissza ettől. Nemsokára már minden egyes szünetben vagy ellógott órákon összefutottunk ott, mintha egy láthatatlan erő húzott volna oda minket.
Bár soha nem beszéltünk erről úgy igazán, hiszen minden cselekedet természetesen jött, mégis éreztem, hogy valami különleges kapcsolat alakulgat köztünk. Vámpírként azt hittem, csupán a vér iránti vágyakozás létezik számomra, viszont újabban utána is vágyakozok.
Egyszerűen tudom, hogy kell nekem.
Fogalmam sincs, mit gondoljak pontosan, ezért nem is merülök bele annyira ebbe az egészbe. Hagyom, hogy késztetéseim irányítsanak, ha pedig belsőm azt suttogja, hogy smároljam le, érjek hozzá vagy öleljem meg, akkor ezt fogom tenni. Ő pedig... igazából nem tudom, mit forgathat a fejében, de nem nagyon érdekel, hogy őszinte legyek. Amíg sodródik velem együtt az árral, addig nem is fog érdekelni.
A kettesben töltött órák miatt hatott különösen furcsának, hogy ma egyetlen szünetben sem jött el törzshelyünkre. Pedig lógtam három óráról, amelyekkel kapcsolatban biztosra tudtam, hogy ki fogja hagyni őket; mégsem találkoztam vele egészen a tanítás végéig.
Akkor ásítva megjelent, mérges arckifejezésemet észre sem véve - vagy csak leszarva - szemből ölembe fészkelte magát, és lazán vállamra hajtotta a fejét.
- Hol voltál ma?- dünnyögtem unottan, ráérősen átfonva derekát.
- Iskolában.
- Azta, nem mondod...
- De.
-... úgy értem, miért nem jöttél fel ide?
- Plusz tizenöt lépcsőfok.
- Ami igencsak megterhelő, főleg neked. Igazad van...
- Most minek vagy ideges?- morrant fel ingerülten.- Talán kötelességem veled tölteni minden percemet?
- Francokat, ilyesmit nem mondtam! Csak furcsának találtam, ennyi az egész- sziszegtem fogaim között dühösen, miután mindketten szótlanságot esküdtünk pár percre.
Csak a süvítő szél hangja hallatszott az éjszakában, ami meglibbentette Shuu felsőjét, valamint hajunkba is belekapott. Mindketten azt vártuk, hogy a másik feladja, majd érzelemmentes hangjával megtörje a kialakult csendet. Kezei hátamon pihentek, az én karjaim dereka körül, mellkasa az enyémnek préselődött, ahogy fokozatosan szorítottunk az ölelésen.
- Vártál...?- szólalt meg halkan nemsokára, állát újra vállamra helyezve.
- Azt nem mondanám. Csak unatkoztam egyedül.
- Akkor ma látogass meg. Elszórakoztatlak- nyomott ajkaimra egy szenvedélyes búcsúcsókot, aztán nemes egyszerűséggel vigyorogva magamra hagyott.
Sóhajtva hajamba túrtam, viszont halványan elmosolyodtam ajánlatát hallva. Persze, hogy elmegyek, a világért ki nem hagynám, még ha a Sakamaki birtokról is van szó.
Hajnal lehetett, amikor minden gond nélkül, lazán besétáltam a hatalmas ház területére. Csendesen haladtam végig az ösvényen, de nem kellett sokáig a vendégszeretet hiánya miatt aggódnom, ugyanis megjelent előttem az egyik fivér, torkamhoz egy ezüst kést nyomott.
- Mit keresel itt?- kérdezte hidegen, lilás szemei ridegséggel csillogtak.
- Óvatosan ezzel a játékszerrel, még a végén elvágod magad- toltam el a felém szegezett éles tárgyat. Halk ciccegés hagyta el ajkait, fekete felsőjét megigazítva zsebre tette kését.
- Mit akarsz?
- Nem hozzád jöttem, te nem érdekelsz.
- Sajnálattal közlöm, hogy nem látunk itt szívesen- ragadta meg vállamat fenyegető tekintettel, amikor elhaladtam mellette. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, csuklóját megragadva már készültem kioktatni őt, amikor valaki más megszólalt előttem.
- Hagyd, Subaru- jelentette ki unottan a mellettünk lévő padon heverő Shuu, mire mindketten irányába fordultunk.
Testvére csak morogva lelépett, én pedig lábába rúgtam, hogy arrébb mozdítsa azt valamicskét. Szűkösen leültem mellé, ezt követően végre ő is vette a fáradtságot, és megmozdult, helyet adva nekem a padon.
- Mióta vagy itt?
- Pár órája.
- Miért nem szóltál, amikor láttad, hogy jövök?
- Problámás lett volna.
- Utálom a túlzott lustaságod, hallod- mordultam fel ingerülten, de a szőke csak zavartalanul vállat vont.
- Nem érdekel- közölte lazán. Fejét ölembe hajtotta, parancsoló tekintettel nézett fel rám, ezért kénytelen voltam hajába túrva simogatni őt.- Meglep, hogy eljöttél.
- Csak elfogadtam a meghívásod. Más esetben nem bukkannék fel ezen a helyen.
- Igazán?- mosolyodott el szórakozottan, szemeit lehunyva. Kezei összekulcsolva hevertek hasánál, mozdulatlanul élvezte cirogatásomat.
- Igen, ne vigyorogj.
- Azt csinálok, amit akarok, az én házamban vagyunk.
- Nos gyakorlatilag nem.
- Te és a filózófálásaid...!- morogta ingerülten, miközben szabad kezem után nyúlva összekulcsolta ujjainkat.- Egyszerűen utállak.
- Én még jobban, egyenesen gyűlöllek- jelentettem ki érzelemmentes arccal, majd puszit nyomtam homlokára.
- Az nagyszerű. Akkor bejössz?
- Azt hittem, lusta vagy megtenni pár lépést.
- Így igaz. Ezért fogsz vinni- helyezkedett fennébb vigyorogva, nyakamat átfonva vállamnak támasztotta fejét.
- Soha nem egyeztem bele ebbe...- dünnyögtem egykedvűen, de a vége mégis neki kedvezően alakult, ugyanis karjaimban cipeltem be a házba, egyenesen szobájába.
- Most pedig jöhet a beígért szórakozás- rántott magára ágyában, mire cinkos mosoly húzódott arcomra.
- Felőlem, legalább nem fogok unatkozni- forgattam meg szemeimet, aztán olyan hevesen tapadtam ajkaira, mint még soha.
