simp-for-suna kérésére :3
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Suna édesapjának temetésére négy nap múlva került sor, de sok részletet nem ismerek, mivel nem engedett elmenni. Ha jól tudom, barátom nagybátyja intézte az eseményt, viszont csak a szervezéssel törődött, még utolsó útjára sem kísérte el testvérét. Éppen ezért szerettem volna párom mellett lenni akkor, azonban ő ragaszkodott ahhoz, hogy itthon maradjak.
Rin késő este érkezett vissza hozzám, hallgatag volt, semmit nem mesélt. Nem hibáztattam érte, s nem faggatóztam, inkább igyekeztem az öleléseimmel megngugtatni, amennyire lehetett. Szüleim másnap reggel jöttek haza, telefonon már tájékoztattam őket az itthoni fejleményekről, megkértem őket, hogy semmiképpen se tegyenek fel kényelmetlen, fájdalmas kérdéseket barátomnak. Megígérték, hogy visszafogják magukat, még apám is, aki időközben egyáltalán nem kedvelte meg Sunát - sőt minden itt töltött napjával egyre csak nőtt ellenszenve. Érthetetlen volt számára, miért kell "annak a kölyöknek nálunk csövelni", hiába papoltam el neki százszor, hogy nincs hová mennie, és szüksége van rám.
Ilyenkor igazán tudok haragudni rá.
Párom sokáig szinte a szobámból sem mozdult ki, iskolába se ment, csapatát is elhanyagolta. Megváltozott valami, pedig én igyekeztem tartani benne a lelket, pozitív maradni, hogy jobban érezze magát. Semmi eredményt nem értem el ezzel, ugyanúgy komoran meredt maga elé, mint aki mosolyogni is elfelejtett; ezt pedig nagyon fájt látni.
Nem vártam el azt, hogy azonnal kicsattanjon az örömtől, s ne legyenek bánatos percei, de amikor lassan egy hónapja tartott depresszió felé kacsintgató állapota, komolyan megijedtem. Nem fogtam fel, miért festett napról napra egyre szomorúbbnak, hiszen végig mellette voltam. Azt hittem elérek valamit a közelségemmel, törődésemmel, én tényleg megtettem mindent, ami tőlem telik - mégsem tudtam segíteni rajta.
Csak tehetetlenül figyeltem, ahogy összeomlik, széttörik lelkében valami; sem csókjaim, sem jelenlétem, sem ölelésem nem hatott rá. Megígértem neki, hogy együtt megoldjuk, ennek ellenére lassan bennem is kifakult a remény. Kezdtem azt gondolni, nem tehetek semmit érte, üresnek éreztem vígasztaló szavaimat, melyeket ezredik alkalommal suttogtam el neki.
Üresek, értelmetlenek voltak a nyugtatásaim, mivel már én is tisztában voltam vele, hogy a "nincs baj, minden rendben lesz" egy hatalmas hazugság.
Baj van, nem lesz semmi rendben.
Kezemben egy pohár kakaóval sétáltam be szobámba, szomorúan pillantottam az ágyon alvást színlelő Rinre. Az éjjeliszekrényre helyeztem italát, mellé fekve hátához bújtam, egyik karommal átölelve őt, kézfejét kezdtem cirogatni.
- Kicsim, ébren vagy?- kérdeztem halkan, választ azonban nem kaptam rá. Pedig tudtam, éreztem, hogy nincs álomba merülve, s hall engem.- Rin, annyira nagyon aggódom érted. Olyan fájdalmas látni, ahogy állapotod egyre rosszabbodik. Te talán észre sem veszed, nekem viszont régóta feltűnt. Már nem eszel vagy iszol rendesen, ki sem mozdulsz a lakásból. Félek, hogy valami bajod esik... Mondd el, min változtassak, mit csináljak másképp? Ha nem voltam elég jó támaszod az elmúlt hónapban, akkor sajnálom, de kérlek, szólj. Tudni akarom, miben hibáztam.
- Baby...- fordult meg ölelésemben barátom, arcán semmitmondó kifejezéssel húzott közelebb magához.- Nem erről van szó. Veled nincs baj, te vagy a legcsodálatosabb lány, akit kívánhatnék mellém.
- Akkor miért nem vagy jobban? Olyan mintha feladtál volna mindent, mintha nem önmagad lennél már. Tudom, hogy fáj, hiszen szeretted édesapádat még a drogozása ellenére is. Viszont már olyan régóta bánkódsz egyedül. Habár veled vagyok, mégis magányosnak nézel ki. Mit tehetnék még érted, Rin? Kérlek áruld el, mert én már nem tudom...- fúrtam bele fejem mellkasába, miközben könnyeim lassan eleredtek.
