Mrs_Grindelwald_ kérésére UwU
_____________________________
Tél volt, vastag hótakaró borította be a házak tetejét, az egész környét; s jelenleg is nagy pelyhekben hullott alá az égből. Az út melletti póznákról jégcsapok lógtak le, az emberek lehellete fehér köddé vált, valahányszor levegőt fújtak ki szájukon. Aki tehette, a lakásában húzódott meg a zord idő elől, összebújva szerelmével a kanapén, meleg pokrócok alatt. A kihalt utcán csak egy alakot lehetett látni, világos kék, már-már ezüstös haját belepte a hó, nagy kabát volt rajta annak ellenére, hogy nem zavarta a hideg. Fekete szemeivel fürkészve kutatott az ismerős lakóház után, melynek ajtaja előtt megtorpanva tincsei közé túrt, kisöpörte belőle a hópelyheket összekuszálva az egészet. Felsétált a falépcsőn, megszokásból átlépte már a mindig nyikorgó negyedik fokot; meg sem állt az úticéljául szolgáló lakásig. Sóhajtva kopogott be az ajtón, azonban egyetlen mukkanás sem érkezett válaszul - ezen felesleges volt csodálkozni, a helyiségek ugyanis üresek voltak. Az ágyon nem feküdt senki, egyetlen lélek sem sürgölődött a konyhában, hogy finomat főzön neki, mire hazaért.
Lyon kirohant az épületből, megindulva a csúszós utakon az egyetlen hely felé vette az irányt, ahol szerinte barátnője tartózkodhat. Jobban mondva volt barátnője.
A fiú sosem volt a szavak embere, érzelmeit nem tudta kifejezni a legjobban, de kapcsolatában soha nem adódtak emiatt gondjai, ugyanis a lány kedves, megértő volt vele mindig. Tréfálkozott rajta néha, voltak vicces megjegyzései, viszont nem haragudott rá természete miatt - elfogadta olyannak, amilyennek született. Nemrég mégis összevesztek, az idősebb nem vette komolyan kedvese kifakadását, emellett valami olyasmit vágott a fejéhez, amit nem szabadott volna. Már abban a pillanatban megbánta, amikor kiszólta száján, de a kimondott szavakat nem lehet semmissé tenné. Bocsánatot akart kérni tőle, lecsillapítani a jogosan felháborodott lányt, azonban csak rontott a helyzeten nem megfelelő modorával, mely hirtelen felindulásából fakadt.
Elcseszte, rosszul reagált szerelme fájdalmas megnyilvánulására. Szégyellte magát, amiért az általa legjobban szeretett személlyel viselkedett ilyen bántóan, szinte már kegyetlenül, viszont a múltat nem tudta csakúgy kitörölni.
A lány szakított vele, elhagyta őt. Többé nem volt hajlandó eltűrni magatartását, hiába szerette minden idegszálával. Nem várt ő sokat, csupán egy bocsánatkérést abban a pillanatban, amikor meghallotta a sértéseket, a fiú azonban azzel sem szolgált neki. Elege volt belőle, nem akart többé megbocsátani. Nem akart maga mellé olyan társat, aki ilyen bántó dolgokat mond neki, miközben ő legjobb képessége szerint mindent megtesz érte, s mindig mellette van.
Úgy érezte, a fiú már nem szereti, hiszen sem szavakkal, sem tettekel nem mutatja ezt ki. Nem viselhette el ezt a bánásmódot tovább; neki olyan emberre van szüksége maga mellé, aki valóban jelen van, amikor szükség van rá. Akinek nem fontosabb minden alkalommal a saját szórakozása, mint barátnője gondjai.
(Név) szomorú volt, semmi mást nem szeretett volna, csak egy kis törődést szerelmétől, a mágusnak azonban mintha szíve is jégből lett volna. Nem foglalkozott vele, helyette edzeni ment, mondván a "a többi ráér később".
Később, de pontosan mikor? A lány várt napokig, hetekig, mégsem érkezett el az az időpont, amikor magáénak tudhatta a fiú teljes figyelmét. Elismerte, neki is adódtak gondjai, kötelezettségei a céhen belül, azonban ő, mint az egyetlen nő életében valóban csak ennyit érne neki? Hogy az első hívásra elhagyja őt napokig, amikor ahhoz szottyan kedve?
Ő ezt nem akarja elfogadni, többé nem tűri el. Fájdalmas volt, a lelke egy részét, szíve apró darabkáit vesztette el akkor, mégis szakított vele. Mert abban hitt, talán egyszer jobb lesz.
Bár leginkább azt remélte, talán felkeresi majd. Bocsánatot kér, ahogy az elején kellett volna, megígéri, hogy ezután sokkal jobban fog figyelni rá, s adjon neki egy újabb esélyt. (Név) megtette volna, csak hadd hallja szájából legalább egyszer a szót: "szeretlek". Ölelje magához, anélkül, hogy kérlelnie kellene és suttogjon fülébe édes kis semmiségeket, melyeket elfelejt biztosan, másnap már felidézni is képtelen lesz őket; abban a pillanatban viszont a világot jelentenék neki a fiúval együtt.
Csupán erre vár már napok óta, reménye minden perccel egyre fogyatkozik. Ennyire értéktelen lenne már számára? Komolyan nem érdekli többe? Pedig ő még mindig rettentően szerelmes belé.
Kihűlt kezeivel hajába túrt az ismert hegy előtt megállva Lyon, s egy darabig figyelte a magaslatról lefolyó patakot, melynek befagyott vízén megcsillant a Nap egyetlen sugara. Az ösvényen haladva nyomokra talált, amiket teljesen még nem lepett be a hó; ösztönösen indultak meg lábai szinte futva a megszokott útvonalon. A hegytetőre felérve megpillantotta a vízesés forrásánál ülő kedvesét, a lányt, akiért szíve a mai napig őrülten dobog. Mélyet sóhajtott, lassú léptekkel haladt felé, miközben magában számba vette gondolatait, érzéseit, melyeket ezúttal őszintén fel kell tárnia. Ez nem az ő stílusa, kétségei voltak ekkor is, hogy egyáltalán képes lesz-e kimondani a kedves szavakat, amiket olyan szépen összerakott fejében. Meg kell tennie, mivel nem akarja végleg elveszíteni a lányt; ez a néhány külön töltött nap találkozásaik nélkül ráébresztette, mennyire üres nélküle.
Pillanatokig csak figyelte a nagy hóba lerakott vastag pokrócon gubbasztó (Név)-t, aki a meleg kabátja ellenére is vacogott. Mégis ott maradt, mintha érezte volna, hogy a fiú el fog jönni hozzá aznap.
- Baby...- guggolt le mellé Lyon, mire szerelme ráemelte tekintetét, azonban nem szólt semmit, csak bámulta csendesen.- Nézd, rengeteg dolog van, amit mondani szeretnék... nem is, amit mondanom kell most neked. Meghallgatsz?
- Válogasd meg a szavaidat, mert ez lehet az utolsó esélyed.
- Igyekszem, de tudod mennyire reménytelen vagyok, amikor az érzelmeimről beszélek valakinek. Viszont meg fogom tenni, mert nem akarlak elveszíteni téged. Nagyon fontos vagy számomra, jobban szeretlek, mint a saját életemet. De nem hibáztatlak, amiért elhagytál, hiszen aligha mutattam ki, hogy igaz, amit most elmondtam. Tudom, hogy sokszor szörnyű vagyok, te mégis mellettem maradtál mindig. Sokszor csupán azért voltam képes felülkerekedni a nehézségeken, mert te velem voltál. A legjobbat érdemled, és még ha tudom is, hogy az nem én vagyok, egyszerűen nem engedhetlek el- ekkor lassan a lány reszkető kezei után nyúlt, óvatosan megszorította őket.- Sajnálom, hogy bántó szavakat mondtam neked legutóbb. Sajnálom, hogy veszekedtünk. Sajnálom, hogy szenvedned kellett miattam. Sajnálom, hogy nem törődtem veled eléggé. Kérlek, ne haragudj.
- Bocsánatkérés elfogadva...
- Lennél a barátnőm újra? Megpróbálnád velem még egyszer? Változni fogok, ezt megígérem. Megadom neked, amit egy olyen csodálatos személy érdemel, amilyen te vagy. Az utóbbi napokban rájöttem, mennyire szürke nélküled az egész életem. Szörnyű volt egyedül lenni, de ez megtanított arra, mennyire szerencsés voltam, amikor a páromnak nevezhettelek. Megtehetném ezt újra?
Válaszok helyett a szipogó lány könnyeit visszanyelve átölelte kedvesét, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hatalmas kő esett le mindkettőjük szívéről ezzel a vallomással.
A heves téli szél tomboló hangjában csak egyetlen szócskát lehetett hallani, amit a fiú barátnőjé ajkaira suttogott.
- Szeretlek, (Név).
