Adel-san kérésére ^-^
_____________________________
~Kita szemszöge~
🔞🔞🔞
Éppen az edzés utáni takarítással végeztem, amikor megpillantottam az épület ajtajában álló Miya ikreket. Összeráncolt szemöldökkel sétáltam oda hozzájuk, hiszen már rég otthon kellene lenniük, több mint egy órája vége van a gyakorlásnak.
- Atsumu, Osamu. Miért vagytok még itt?- léptem mögéjük, mire hirtelen megfordultak, majd kínos mosollyal mutattak a zuhogó eső irányába.
- Izé... nem hoztunk esernyőt- vallotta be a feladó, ikertestvére viszont összehúzott szemekkel kezdte méregetni.
- Jobban mondva Tsumu otthon felejtette.
- Háh?!
- Ti ketten- szóltam rájuk erélyesen, azonnal el is hallgattak.- Odaadom az enyémet, használjátok nyugodtan- nyújtottam feléjük a kezemben tartott tárgyat.
- De akkor meg fogsz ázni, Kita-san...
- Ne aggódj amiatt- adtam át nekik az eszközt, majd játékosan összeborzoltam hajukat. Komolyan mondom, néha olyanok, akár két elveszett gyerek.
Halvány mosollyal arcomon léptek ki a szakadó esőbe, majd mit sem törődve azzal, hogy egyre jobban átázok, nyugis tempóban indultam hazafelé. Azonban pár pillanat múlva meghallottam valakiket utánam rohanni, mire rögvest megtorpantam. Érdeklődve fordultam az ikrek felé, akik kifújták magukat, majd Atsumu fejem fölé tartotta az esernyőt.
- Kita-san, a mi házunk sokkal közelebb van. Arra gondoltunk, hogy esetleg megvárhatnád ott a zápor végét.
- Adnánk száraz ruhát is, hogy ne fázz meg- tette hozzá Osamu, én pedig erre képtelen voltam visszatartani halk kuncogásom.
- Azt megköszönném.
Mindketten azonnal felvillanyozódtak, nem húzva az időt futni kezdtünk az utcákon; valóban sokkal hamarabb elértünk hozzájuk, mintha hazamentem volna. Cipőmet az elsőszobában hagyva álltam meg vizes ruháimban a fürdőszoba előtt.
- Kita-san, várj itt egy percet- mosolygott rám a szőke, majd mindketten eltűntek valamerre a házban.
Nem kellett sokáig egyedül álldogálnom, alig egy perc múlva rohanva tértek vissza hozzám, kezükben pár ruhával. Hálás pillantásokkal vettem át őket, aztán beléptem a fürdőbe. Lecseréltem vizes cuccaimat az ikrek tiszta öltözetére, azonban akadt egyetlen apró gond velük. A nadrág illetve a pulcsi is nagy volt rám, az utóbbi konkrétan combközépig ért nekem. Nem ragadtam le azonban ennél a kis szépséghibánál, a száríton hagytam nedves ruhadarabjaimat, és kiléptem a helyiségből.
Két csapattársam tetőtől talpig végigmért, aztán kezükbe temették rákvörös arcukat.
- Mi az?- komolyodtam el rögtön, értetlenül állva a lángoló fejű ikrek előtt.
- K-Kita-san...
-... cuki.
Azon már meg sem lepődtem, hogy befejezik egymás mondatát; a tartalmán viszont annál inkább. Elkerekedett szemekkel figyeltem őket egy darabig, ahogy szinkronban elemelik kezeiket és újra rám néznek, aztán még élénkebbé változik arcukon a pír. Szó nélkül, tanácstalanul bámultam őket, fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene most mondanom vagy tennem. Csak vártam, hogy kinyerjek belőlük bármilyen reakciót - a vörösödésen kívül, természetesen -, de nem olyannak látszódtak, mint akik ebben a helyzetben meg tudnának szólalni.
Gondterhelten sóhajtottam egyet, majd elindultam a ház folyosóján a nappali után kutatva, ahol terveim szerint kivárhatjuk az eső végét. Mielőtt azonban hármat léphettem volna, az ikrek hátulról szorosan magukhoz öleltek. Szemeim elkerekedtek, értetlen tekintettel pillantottam hátra vállam felett Osamura, majd a szőkére is.
