Adel-san kérésére :3
_____________________________
~Bokuto szemszöge~
Szombat délelőttre beszéltük meg hétvégi randink időpontját Keijivel. Már percekkel a megegyezettek előtt a találkozóhelyen voltam, a város parkjában, egy félreeső padon. Nem tudom, miért akarta, hogy pont itt találkozzunk, de engedtem, hogy ő válasszon, szóval nem panaszkodtam emiatt. Elfogadta a meghívásom, s végre előrejuthat kapcsolatunk, a legfontosabb amúgy is ez volt.
Már messziről kiszúrtam közeledő alakját, azonnal integettem neki, még feléje is rohantam. Mosolyogva köszönt nekem, ellenben én hagyva a formaságokat, szorosan átkaroltam őt. Megszeppenten ugrott egyet karjaim között, de hamar viszonozta az ölelést; éreztem, ahogy fejét mellkasomba fúrja mélyen beszippantva illatomat.
- Keiji! Hová szeretnél menni először?
- Nyugodj meg, Kou. Olyan vagy, mint egy gyerek- kuncogott fel édesen, mire én is elnevettem magam.
- Az viszont azt jelenti, hogy aranyos vagyok!- vigyorodtam el büszkén.
- Soha nem is mondtam, hogy nem vagy az- mosolygott rám angyalian, kedves arcát figyelve azonnal ellepett a pír.
- Keiji! Ne hozz ennyire zavarba!
- Elnézést- nevetett szórakozottan, majd bizonytalanul tenyerembe csúsztatta ujjait.- Cs-Csak ha szeretnéd...
- Viccelsz velem?- csillantak fel szemeim boldogan, miközben megszorítottam puha kezét.- Induljunk!
Elvörösödve sétált mellettem, így még cukibbnak találtam gyönyörű vonásait, mellkasomat eltöltötte a büszkeség, amiért egy ilyen tökéletesség mellett sétálhatok, aki ráadásul még kedvel is engem. Gondoltam elege lehet már a bárokból, hiszen minden nap ott dolgozik, viszont szerettem volna, ha megiszunk együtt valamit. Ekkor jutott eszembe egy egészen különleges hely, ahol már ezer éve nem jártam, holott imádom. Egy hangulatos, otthonosan berendezett kávézó az említett épület, tágas tere van, az asztalok között is elég nagy távolság van, székek helyett pedig kis kanapék szolgálnak ülőhelyül. Az ablakok sötétítettek, így kintről nem lehet belátni a helyiségbe, valamint ezzel kizárjak a Nap sugarait is, ugyanis színes lámpásokkal világítják be a termet. Leginkább egy kellemes barackszín dominál emiatt a kávézóban.
Általában párok szoktak betérni ide a hangulatosság miatt, viszont ritkán akadnak nagyobb társaságok is. Mi pont egy négy fős csapat melletti asztalt fogtunk ki, habár ez annyira nem zavart - elég távol voltak ahhoz, hogy ne hallják beszélgetésünket. Kértem két itallapot az érkező pincértől, majd Keijire pillantottam, aki picit zavartan tekintgetett körbe a helyiségben.
- Valami baj van?- érdeklődtem kedvesen, mire mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, dehogy. Csak most tűnt fel, hogy otthon hagytam a szemüvegem.
- Mindig is hordtad? Nem rémlik, hogy a bárban láttam volna.
- Nem is láthattad, munka közben nincs rajtam. Csak otthon szoktam hordani, illetve a műszakom után.
- Biztos jól áll- merengtem el pirosas orcáját bámulva, miközben elképzeltem őt szemüveggel együtt.- Még azzal is aranyos lennél.
- Túl sokat dícsérsz, Koutarou...- kapta el a fejét zavartan, mire halk kuncogás szaladt ki ajkaimon.
Tekintete a mellettünk ülő társaságra vándorolt, ekkor felfedeztem szemeiben egy apró döbbenetet, majd sietősen elfordult tőlük. Értetlenül ráncoltam emiatt homlokomat, már kérdőre akartam vonni Keijit, amikor meghallottam az idegen fiúk halk beszédét.
- Te, az nem az a pincérnő?
- Hülye, az egy csávó!
- Jó, de abban a bárban dolgozik! Durva, nem?
- Komolyan ki mer menni az utcára a buziskodása után?
- Nekem égne a fejem, ha olyan helyen dolgoznék...
Kezem azonnal ökölbe szorult, szó nélkül pattantam fel, verekedésre készen, azonban Keiji megszorította a csuklómat, s visszarántott a kis kanapéra.
- S-Semmi baj, Koutarou... Ne is foglalkozz velük, már megszoktam...
- Még mit nem!- álltam fel újra, nem törődve ellenkezésével odasétáltam a srácokhoz.
Megálltam asztaluk mellett, mire mind a négyen rám emelték tekintetüket, arckifejezésemet meglátva viszont össze is rezzent kettő.
- H-Hello... Segíthetünk valamiben?- kérdezte bizonytalanul egyikük.
- Hogyne. Befoghatjátok a szátokat- mosolyogtam rájuk látszólag ártatlanul, azonban rögtön megértették, hogy okos ötlet lenne elhúzni a csíkot.
- Uhh... hirtelen nagyon szimpatikus lett nekem az ajtó. Nem kellene indulnunk?- pattant fel az előbbi srác, a többiek pedig bólogatva, csendesen követték.
Elégedetten ültem vissza helyemre partneremmel szemben, aki szemeit lesütve piszkálta ujjait az asztal felett.
- Erre igazán nem volt szükség...
- Dehogynem! Képtelen vagyok szó nélkül tűrni, hogy becsméreljék az én Keijimet!- fogtam meg kezeit vigyorogva, miközben közelebb hajoltam hozzá.
- Már hozzászoktam, régóta ez van. K-Komolyan nem kellett volna semmit csinálnod, Kou- pillantott rám elvörösödve, mire nem törődve a kíváncsi szempárokkal áthajoltam az asztalon, és megcsókoltam.
- Mindig megvédelek, Keiji. Nem engedem, hogy bárki is bántó szavakkal illessen ezután. Mert az enyém vagy- szorítottam meg ujjait mosolyogva, majd puszit nyomtam kézfejére. A szemben ülő meglepetten pislogott párat, majd egy megkönnyebbült mosoly kúszott ajkaira.
- Köszönöm. Örülök, hogy találkoztam veled aznap.
- Remélem, tudod, hogy nem volt véletlen. Mivel a sors összehozott minket, kénytelenek vagyunk örökre együtt maradni- vigyorodtam el játékosan, mire felnevetett.
- Akkor tegyük azt.
