Karolina_Miklos kérésére UwU
_____________________________
~Reader-chan szemszöge~
Az utcákat jártam zsebre dugott kézzel, pulcsim kapucniját a fejemre húzva, mintha az egész világ elől el akarnék rejtőzni. Szerettem volna észrevétlennek maradni, egy árnyéknak a körülöttem lévő tömeg között. Irigyeltem a mellettem elhaladó párok, családok nevetését, önfeledten boldog pillanatait, úgy gondoltam, hogy ezek soha nem adattak meg nekem igazán.
Különösen pár napja érzem magam elveszettnek a leginkább, én menekültem a magányba, s kapaszkodtam a sejtelmes egyedüllétbe, de most, hogy elértem ezt a célt, a dolgok nem tetszenek annyira, mint azt reméltem.
Valóban a magam ura vagyok, nincs mellettem senki, aki megmondaná, hogy mit és hogyan tegyek, végre szabad vagyok. Egy dolog viszont folyamatosan láncként tekeredik a csuklómra, s megkötöz: a bűn.
Amióta egymagam sétálgatok a városban, tengetve napjaimat a rohanó világunkban, mindent be kell vetnem, hogy életben maradhassak. Emiatt hiába szakadtam el az otthoni bezártság, alárendeltség állapotából, egy új, eddig ismeretlen cselekvés rabjává váltam, a lopásé. De nincs mit tennem, nem akarok még meghalni. Céljaim vannak, melyeket ha törik, ha szakad, valahogy el fogok érni, még ha évekig lopásból is kell megélnem.
Nem akarom feladni most.
Egy kisboltba sétáltam be, ahol egyetlen eladó dolgozott, kicsit elveszettnek is tűnt a sok vásárló között, azonnal leszűrtem helyzetéből, hogy korlátozott a figyelme, s engem eddig észre sem vett. Hangtalan léptekkel az egyik polchoz sétáltam, sietősen levettem onnan, ami elsőre a kezembe akadt - történetesen egy kiflit -, majd pulcsim zsebébe rejtettem azt. Utoljára gyorsan végignéztem a kis társaságon, azonban senki nem szentelt nekem figyelmet, így sietősen távoztam az üzletből. Azt kell mondanom, már egész jól csinálom ezt. Még pár év és terveimet a kukába dobva profi tolvajnak is elmehetek, akkor garantált a megélhetés, amíg a rendőrség el nem kap.
Gyors léptekkel sétáltam el a helytől minél messzebb, egészen egy sötét sikátorig, ami gyakori búvóhelyemmé vált az elmúlt napokban. A kopott falnak támaszkodva sóhajtva kihúztam kezeimet a zsebemből a mai kajámmal együtt, de még mielőtt kibonthattam volna a csomagolást, egy közeledő alak megszólított.
- Izé... szia- intett nekem halvány mosollyal ajkain a megjelenő fiú. Zöld haja összetéveszthetetlen volt, legalábbis számomra, azonnal felismértem a hőstanoncot, akit nem olyan régen még a TV-ben figyeltem.
- Mit akarsz?- szóltam hozzá ridegen, remélve, hogy mihamarabb lerázhatom őt.
- Jobban tennéd, ha visszavinnéd azt- mutatott a kezemben tartott kiflire, mire morogva újra a zsebembe rejtettem azt, mintha bármit is elérnék vele.
- Szóval valaki mégis észrevett...
- Pontosan előtted álltam, tehát igen. De nem hiszem, hogy bárki másnak feltűnt volna.
- Miért nem szálltál rám azonnal? A hősök megbüntetik az olyanokat, mint én, nem igaz?- kérdeztem gúnyosan.
- Igazából még nem vagyok hős-
- Részletkérdés- forgattam meg szemeimet egy unott legyintés közben, majd sóhajtva odasétáltam hozzá.- Most mit akarsz kezdeni velem?
- Miért vetted el?
- Mert szükségem van rá.
