Adel-san kérésére :3
_____________________________
~Getou szemszöge~
Egy hosszabb munka elvégzése után ráérősen sétáltunk vissza a sulihoz Satoruval. Hiába vagyunk mi a legerősebbek, a mostani feladat minket is kimerített, még ahhoz sem volt kedvem a hazaút során, hogy kinyitsam a számat. Csak akkor tettem meg, amikor rá kellett szólnom társamra, hogy hagyja abba a fecsegést és fogja be egy percre. Századjára mesélte el egyik kicsinyes problémáját, amiből normális esetben viccet csinálok, s napokig cikizem miatta, azonban jelenleg csak arra vártam, hogy az ágyamra dobjam magam. Kipihent akartam lenni a holnapi edzésre, valamint nagyon csábító volt számomra az alvás gondolata is - amit jogosan megérdemlünk mindketten.
-... és akkor megmondtam neki, hogy-
- Satoru, kérlek hallgass- sóhajtottam fel fáradtan, miközben szájára csaptam a kezem. Nem hatottam meg túlságosan, ugyanis egyszerűen ujjaimba harapott.- Az agyam felét már megölted fél óra alatt.
- A másik fele pedig soha nem is létezett?
- Megütlek- pillantottam rá unottan, s végre átléptem szobám küszöbét, azonban a napszemüveges idióta is követett.- Mit csinálsz...?
Válasz helyett nagyot nyújtozódott a helyiség közepén megállva, majd nemes egyszerűséggel elterült az ágyamon. Elégedetten felsóhajtva a párnámba fúrta a fejét, s kényelmesen elhelyezkedve hasán lehunyta szemeit. Hitetlen tekintettel figyeltem egy darabig, mialatt odasétáltam mellé, aztán oldalába böktem.
- Ezt nem csinálod most velem... kelj fel.
- Nem fogok~.
- Menj a saját szobádba, aludni szeretnék.
- De a tiéd közelebb van.
- Két ajtóval arrébb laksz, Satoru...
- És?- pislogott rám ártatlanul, miközben a takarót is magára terítette. Rezzenéstelen arccal néztem csillogó kék szemeibe, majd az ágy szélére térdeltem egyik lábammal.
- Ha nem mozdulsz innen, rád fogok feküdni.
- Biztosan kényelmes vagyok~.
- Nem viccelek- figyelmeztettem komolyan, neki viszont esze ágában sem volt feltápászkodni kényelmes helyzetéből.
Mivel semmi kedvem nem volt lenyomni vele most egy církuszt, inkább az ígértek szerint elhelyezkedtem rajta. Fejemet hátán pihentetve elmormoltam egy halk fenyegetést, de szerintem ezt már fel sem fogta az agya. Mindkettőnket hamar elnyomott az álom, hiába feküdtünk éppen nem túl kényelmes pozíciókban.
Reggel az ébresztőm hangjára keltem, s már nyúltam volna érte, hogy elhallgattassam, azonban rá kellett jönnöm, képtelen vagyok megmozdulni. Homlokom egy kemény mellkasnak ütközött, derekamat két kar fonta át szorosan. Orrom megtelt Satoru jellegzetes illatával, mire végre sikeresen felfogtam a szituációt, amibe kerültem az éjszaka leple alatt. Próbáltam ellökni őt, viszont még közelebb húzott magához, testünk teljesen egymásnak préselődött. Szívem olyan heves tempóban kezdett dobogni, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna a mellkasomból.
- Satoru... ébresztő- szóltam hozzá zavartan a kialakult szituáció miatt, s közben minden erőmmel azon voltam, hogy ellökjem őt. Azonban ez feleslegesnek bizonyult, ugyanis társamnak a jelek szerint meg sem fordult a fejében, hogy elengedjen.
- Csak öt percet még- morogta reggeli, rekedtes hangján, arcát tincseim közé rejtve.
Ujjai kedvesen megcirogatták hátamat a gerincem vonala mentén, mire bőröm bizseregni kezdett, holott csak ruhán keresztül ért hozzám. Saját reakcióim megrémítettek, teljes káoszba sodorták gondolataimat; már csak az lebegett a szemem előtt, hogy valahogyan leszedjem magamról a félig rajtam fekvő idiótát. Nagy nehézségek árán kiszabadítottam egyik lábamat, majd egyszerűen lerúgtam őt az ágyról, viszont derekamat esés közben sem volt kedve elengedni, így vele együtt koppantam egyet a földön.
