csokisnudli kérésére ^-^
_____________________________
~Zenitsu szemszöge~
Egy sikeres küldetésen voltunk túl a jól megszokott hármasunkkal és persze a gyönyörű Nezuko-channal. A varjak egy pihenőhelyhez irányítottak, hogy tartsunk egy kis szünetet a munkáink között, illetve gyógyuljanak régi, s új sebeink.
Egy kisebb sérülésre én is szert tettem, de mivel nem volt semmi komoly, sokkal jobban aggódtam Inosuke miatt, aki nem volt hajlandó engedni az orvosnak, hogy összevarja a sebét. Látott még valaki ilyen önfejű vadkant?!
A doktor azonban biztosított minket, hogy barátunk ennek ellenére rendben lesz, így kicsit megnyugodtam.
Az ég már elsötétült, leszállt az éjszaka; a ház nagyja nyugovóra tért, de én még éber voltam. Talán csak most kezdem el érezni, hogy mennyire fáj a sebem, mert eddig nem koncentráltam arra, de meg tudtam állapítani, hogy orvosi ellátásra van szükségem. Az itt lakókat viszont nem akartam ezzel zavarni, inkább kerestem magamnak egy fáslit és egyedül vettem kezembe a dolgokat. Az udvarra mentem, ami nem volt túl nagy, de annál hangulatosabb; lámpások lógtak a középmagas, friss zöld levelű fákról, középen egy kis tavacsa volt, amelyben aranyhalak úsztak.
Bár nem az volt célja idejövetelemnek, hogy az elém táruló látványt bámuljam, mégis képtelen voltam elszakítani tekintetem a víz tükréről, amin megcsillant a Hold valamint a lámpások fénye. Gyönyörü volt.
Bambulásomból egy kíváncsi hümmögés zökkentett ki, mire meglepetten fordultam a hang irányába. Nezuko-chan nézett rám kedvesen, habár nem láthattam, de biztos vagyok benne, hogy mosolygott. Azonnal elolvadtam az édes lányt figyelve, megszólalni sem voltam képes. Közben ő lassan közelített felém, majd érdeklődve kezébe vette a mellettem heverő, eddig érintetlen fáslit, és tanulmányozni kezdte.
Kettőt pislogva, értetlenül nézett rám, mire megráztam elvörösödött fejem, vidáman -még mindig ámulva a lány cukiságán- szólaltam meg.
- Az a sebemre kell, a harc során megsérültem- húztam fel alkaromról ruhám fehér anyagját, így láthatóvá vált kicsi, de mély vágásom.
Ő a karomra pillantott, aztán vissza rám aggódó tekintettel, mire a szívem hatalmasat dobbant. Teljes rózsaszín ködfelhőben járva öleltem át lábait.
- Nezuko-chan~, hát ennyire törődsz velem? Ez olyan kedves tőled!
A lány kiszabadította magát ölelésemből, mire ajkaim lefelé görbültek. Felmutatta egy ujját nekem, mintha azt mondta volna, hogy várjak rá itt és ne csináljak semmit, majd elrohant. A pillanatnyi szomorúság arcomon azonnal átváltott észrevehető tanácstalanságba. Értetlenül néztem a távozó irányába, ekkor már csupán lépteit lehetett hallani egyre messzebbről.
- Most meg hová megy...?
Pár perc múlva visszatért hozzám, kezében egy kis dobozt szorongatott. Csillogó szemekkel állt meg előttem, majd elvette tőlem a fáslit, és a dobozkát felnyitva fertőtlenítő szereket szedett ki belőle. Tátott szájjal figyeltem, ahogy óvatosan feltűri fehér felsőm ujját, puha, apró kezeivel nekilátott a sebem ellátásához.
Elkerekedett szemekkel néztem aranyos arcát, miközben minden idegszálával arra koncentrált, hogy jó munkát végezzen. Vonásaim hamar ellágyultak, örömömben majdnem elsírtam magam.
- Nezuko-chan~! Hogy lehetsz ilyen kedves? Egyszerűen tökéletes vagy- mosolyogtam rá átszellemülve, elveszve a pillanat szépségében.
Gondosan bekötözte karomat, majd boldogan hümmögött egyet, jelezve ezzel, hogy tényleg végzett. Szélesen vigyorogva tártam szét karjaimat egy ölelésre, de ő elszaladt.
- Ne menj el, Nezuko-chan~!
Kergetni kezdtem a ház körül, azt hittem megint csak menekülni akar előlem -ahogy eddig is-, de hirtelen megtorpant. Odarohantam hozzá és olvadozva figyeltem őt, várva, hogy mit fog most tenni. Ekkor egyik kezével az ég felé mutatott, mire tekintetem arcáról a csillagokkal borított égboltra vezettem. A Hold világos fénye sütött le ránk, megvilágítva arcunkat, Nezuko-chan aranyos vonásait. Merengésemből a mellettem álló hümmögése szakított ki, aki -fogalmam sincs miért- megsimogatta a hajam, majd közelebb hajolt hozzám.
- Nezuko-chan...?- vörösödtem el meglepetten, de hiába is tagadnám, tetszett a jelenlegi helyzet.
Csillogó szemekkel figyeltem meg közelről a lány gyönyörű szemeit, kezeim szinte maguktól vándoroltak arcára, végigsimítva puha bőrén. Most kivételesen nem húzódott el tőlem, pedig minden alkalommal az történt ezidáig; helyette vidáman lehunyta szemeit. Meg sem mozdultam, csak teljes ámulatba esve tanulmányoztam a lány vonásait, arcának minden egyes apró részletét.
Nezuko viszont hirtelen előrehajolt, ajkaim a szájában lévő bambusznak nyomódtak. Annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni egy pillanatra. Közben a lány elégedetten hümmögött, majd boldogan indult vissza a szobánk felé. Elkerekedett szemekkel érintettem ujjaimat a számhoz, agyam csak ekkor fogta fel igazán a történteket.
- N-Nezuko-chan! Gyere vissza, légy a feleségem!- rohantam utána széles mosollyal ajkaimon, arcom még mindig lángolt.
- Zenitsu, hagyd már békén a húgomat!- rontott ki Tanjiro az egyik szobából. Megragadta felsőm nyakát és elkezdett a Nezukoval ellentétes irányba húzni.
- Ne, Tanjiro ne csináld! Tönkretetted ezt a gyönyörű, romantikus pillanatot! Engedj oda Nezuko-chanhoz, már ő is szeret engem!- kapáloztam eszeveszettül, de a vörös csak nem akart elengedni, így kénytelen voltam könnyes szemekkel nézni, ahogy elválasztanak imádott Nezukomtól.
