BTS Reakciók (II)

༺ 34/2༻

Mikor nem lehet babád (Ez amolyan kiengesztelés rész, hiszen a maknae line ritka bunkón reagált erre a szomorú hírre. Azonban a kérőt még most se találtam meg, szóval ha valaki magára ismer sikítson. )

~🅙🅘🅜🅘🅝~

Majdnem egy hónap telt el a csúnya veszekedésetek óta. Ugyan, számítottál arra miszerint nem fogja annyira jó fogadni ezt, elvégre ki tudd ennek örülni? Azonban még álmaidban sem merted volna gondolni, hogy ennyire megbánt téged. Dühösen lökted a sarokba táskád, az ideiglenes lakásodban, mert igen, azóta elköltöztél ezzel magára hagyva Jimin-t. Szeretted volna ha bocsánatot kér, de nem úgy hogy te kezdeményezed. Eddig minden veszekedésnél te tetted meg az első lépést, de most rajta van a sor. És mintha az égiek meghallották volna az imád, párod küldött egy üzenetet, hogy menj át mivel beszélni szeretne veled. Őszintén, nem akartál menni, sokkal inkább megvárattad volna, hadd szenvedjen még egy kicsit, de fölöslegesnek tartottad, főleg, hogy nem akarod elveszíteni.

– Mi ez az egész? – kérdezed felhúzott szemekkel a közös lakásotokba lépve. Mindenhol illatgyertyák és rózsaszirmok hevernek, ami nagyon romantikussá varázsolja a helyiséget. – Ezzel nem oldasz meg semmit Jimin. Nem fogok ilyen könnyen megbocsátani.

– Tudom édesem, nem is azt kérem, csak...

– Emlékszel arra a vázára amit hozzád vágtam? – szakítod félbe akárcsak ő jó pár napja.

– Összetört – olyan halkan ejti ki a szavakat, hogy alig hallod.

– Én is épp úgy összetörtem mikor megtudtam, hogy nem lehet kisbabám, de a te szavaid porrá zúztak – keserű mosolyra húzod ajkaid, szemébe nézve, ugyan azt a pokoli fájdalmat látva benne, mint ami bizonyára a tiedben is lapul. Óvatosan magához ölelt, mire nem bírtad már magadban tartani a zokogást, ezért mellkasába fúrva fejed adtad ki minden fájdalmad.

~🅣🅐🅔🅗🅨🅤🅝🅖~

Mérhetetlenül fájtak szavai, talán még jobban mint az, hogy nem sikerül összehoznotok a babát. Nagyot nyelve, remegő lábakkal, szó nélkül kikerülöd őt a hálóba sétálva, hogy összeszed a legfontosabb dolgaidat. Elvégre úgyse akarna téged, nem tudsz neki babát szülni, hiába annyira akarjátok. Egyszer talán talál egy olyan nőt, aki erre képes és megajándékozza őt egy vagy több kis csöppséggel is. A hatalmas beépített szekrényhez lépve nyitod azt ki, majd legalulról kiveszed az egyik hatalmas bőröndjét. Majd visszaadod neki, ha sikerült lakást találnod, addig meg csak meg lesz nélküle. Reménykedel benne, hogy pár nap múlva sikerül valami kis otthont találnod, hiszen nem szeretnél örökké bátyáddal élni, mivel neki is van családja. Aish, de nem jó, hiszen van egy pár hónapos gyereke, ebben az állapotban meg nem éreznéd jól maga ott. Tehát csak is hotel jöhet szóba. Mindegy is, a lényeg, hogy el kell innen menned, hiszen így biztosan nem akar veled élni. Szipogva veszed kezedbe egyik kedvenc felsőd amit még Taehyung vett az első évfordulótokon. Úgy döntesz inkább hamar belepakolsz minden kezed ügyében akadt dolgot, és gyorsan elmész innét még mielőtt kitör belőled a zokogás.

– Mégis mit csinálsz? – érkezik hátad mögül egy mély hang. Megtörlöd a szemed, hogy ne lássa könnyeid, ám már késő. Nem várta meg válaszod, óvatosan melléd ült a földre, hátad mögé, hogy egy szoros ölelésbe vonjon. – Ne haragudj jagiya. Olyan buta voltam. Nem számít a baba, csak kérlek ne hagyj magamra – suttogja megtörten nyakadba, mire képtelen vagy visszatartani könnyeid. – Talán egyszer összejön, de ha mégse majd örökbe fogadunk egy csöppséget.

~🅙🅤🅝🅖🅚🅞🅞🅚~

Elképedve nézed párod aki már a kabátját készül felvenni, és ott hagyni téged kétségek közt. Most, akkor szakít veled? Képes csakúgy eldobni magétól öt évet, anélkül hogy megbeszélnétek a dolgokat? Nem, ez nem lehet igaz. Jungkook biztos csak viccel, és mindjárt megfordul azzal a megszokott kis huncut nyuszis mosolyával. Nem hagyhat csak úgy ott. Dühösen nyelsz egy nagyot majd sietősen mellé lépsz még mielőtt, talán örökre kilépne az életedből.

– Mégis hova mész? Csak úgy itt hagynál? – fogod meg karját magad felé fordítva. Bár nem tudod honnét volt ennyi erőd, hiszen Jungkook jóval magasabb egyben erősebb is nálad. A kezdeti düh ami szemében csillant, mostanra kissé csillapodott ami remény adott neked. Reményt arra, hogy talán őt nem veszíted el.

– Szükségem van egy kis időre. Csak Hoseok hyung-hoz megyek – keserű mosolyra húzza ajkait.

– És csak úgy kidobnál? – válasz helyett leszegi tekintettét, ami még jobban feldühít. Ennyi év után csakúgy feladja, az első nehezebb akadálynál. Ez nem az a Jungkook, akit te még a debüt előtt megismertél. – Hát jól van, dobj csak ki, lökj el mindent magadtól, de akkor szed is össze a dolgaimat. – lököd el olyan távol magadtól amennyire csak erőd engedi. Meglepetten pillant rád, pár másodpercig nem is jön ki hang a száján hiába próbálkozik. Ő lehet feladta a reményt, de te nem, addig amíg van egy hangyányi remény is, nem adod fel.

– Tessék?

– Ha azt akarod, tűnjek el az életedből, tedd meg te magad. Szedd össze a dolgaim és vigyél el innen, de tőlem ezt ne várd. Ne várd, hogy olyan könnyen lemondok rólad, mert én téged, Jeon Jeongguk-ot szeretem, gyerekkel vagy anélkül. Persze nem akart elhagyni, csupán dühös volt és nem gondolkodott, és mélyen te ezt nagyon jól tudtad.