A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

2.

 – Alicent úrnő! Most nem erről van szó! – akadékoskodtam kimérten. – Hanem... – halkulva bizonytalanodott el a hangom. – A Bácsikám is indul a mai tornán. Hamarosan ő következik.

Elkerekedett a szeme és bólintott párat.

– Értem. – suttogott már ő is. – De ettől miért vagy szétszórt? És miért is suttogunk?

– Nem tudom, talán mert... már oly rég láttam... – gondolkodtam el a távolba meredve.

Őszintén megvallva, én sem értettem izgatott kíváncsiságom okát. Biztosan, csupán arról lehet szó, hogy várom az Örököst, aki megjelenésével mindig felkavarja az állóvizet. Vajon, most mivel fogja borzolni a kedélyeket? Tényleg még ilyen gyerekes lennék, 14 éves meglett koromra, hogy arra várok, hogy valaki kicsit felrázza az unalmas udvari életet?

Elmosolyodtam azon a tényen, hogy ha én is abban a pozícióba lennék mint Ő, én sem lennék kevésbé idegesítő mások számára. Pedig tudom, hogy a Bátyját, a Királyt, tiszteli és szereti. Na de a kistanácsot és Apám körül legyeskedő haszonlesőket, már kevésbé, akik ellen soha nem veszítene.

Bizony, mióta pohárnok lettem, már többet tudok, holmi szobalányok által terjesztett pletykáknál vagy árnyékból kihallgatott beszélgetés foszlányoknál. Első kézből hallom a megjegyzéseket, amivel személyét illetik, meg a tettei hírét és néha napján még a szüleimet is, ahogy róla beszélnek.

Így tudtam meg, hogy Ő is jelentkezett idén. Régóta nem nevezett be egy tornára sem, csak a csörte utáni dorbézolásra jár a katona társaival a Városi Őrségből, de most mégis itt lesz, és engem mégsem köszöntött, ahogy ezelőtt mindig tette. Talán, az esti mulatságra tartogatja az ajándékomat? Ott akarhat majd pár szót váltani velem? Vagy ezekről szó sincs?

De, ha... az Istenekre, ha nyerne...! Apám a torna elején jelentette be, hogy fődíj gyanánt, a győztessel együtt nyitom meg a táncmulatságot! Persze, jókora aranyszobor is jár hozzám, de neves személyem mellett eltörpül.

Újabb bökést éreztem meg a bordáim között.

– Ott van... Most lovagol be a kapun... – felpattanva néztem arra, tettemre Alicent felszisszent. – Ülj már le! – és lehúzott. – Úgyis ide fog jönni, nem maradsz le semmiről!

Ez a feddése sem hatott meg és nyugtalanul előre hajoltam, hogy minél hamarabb lássam.

Fekete sárkányos sisakját pillantottam meg először, ami alól ezüst szőke haja a vállára omlott majd pajzsán a háromfejű vörös sárkányt. Ahogy egyre közelebb ért, Apámra és Anyámra sandítottam, ahogy épp összesúgnak. Apám észrevette, hogy lesem és mosolyogva rám kacsintott, ezután a Bácsikámnak szentelte teljes figyelmét, aki már életnagyságban állt előttünk.

Tiszteletét tette Apámnak és unott tekintete átsiklott a tömegen, de szeme megakadt rajtam. Egymásra nézve, egy minutumra érdeklődve megtorpant, amivel zavarba hozott. Némán ámultam a hajszálnyi apróságokon, amikben az évek alatt változott. Izmosabb, komorabb és az arcéle még férfiasabb lett. Vajon, én az ő szemével mennyit változhattam? Még gyereknek vél? Látja, hogy sokkal magasabb lettem? Vagy, hogy arcom megnyúlt, testem megnőiesedett?

– Öcsém! – szólalt fel Apám, amikor meglátta annak tétlenségét. – Talán, csak nem áldásra szorulsz? – kérdezte komolyan, amin a körülötte levők elnevették magukat.

Bácsikám rezzenéstelen arccal, szemét a Királyára szegezve, szóra nyitotta a száját.

– Ártani, nem árthat... – és közelebb lovagolva fekete hátasán, rám mutatva hajszálnyit megdöntötte lándzsáját. – Ám, lehet, hogy még használna is, ha azt a Hercegnő adja!

Ennek hallatán, talán túl gyorsan is pattantam fel a helyemről és a legkecsesebb mozdulataimmal, vigyázva, nehogy hasra essek hosszú aranymíves ruhámban, lépdeltem felé.

Ahogy lenéztem rá, felül fonott, oldalt kiengedett ezüst hajam előre omlott, eltakarva mindkét oldalról az orcámat mások fürkésző tekintete elől, ezzel palástolva, hogy annyira elvesztem tekintetében, hogy pislogni is elfejtettem.

– Sok sikert, Bácsikám! – mosolyogtam rá és a tapsolva szurkoló nézőközönség előtti beszédnek betudható zavaromat, a korlát puhafájába vájó körmömmel vezettem le.

Lassan bólintva, szemét lesem véve rólam, a kezdő helyre lovagolt. Valami Nagyúr a másik oldalra állt, míg én a helyemre ültem, majd egymás felé vágtattak. Szememet eltakartam a döntő pillanatba és csak a fülfájdító csattanásra rezzentem össze. Felnézve a tenyereimből, pusztán reménykedni tudtam, hogy nem lett semmi baja sem.