A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

44.

Alicent talpig méregzöldben állt meg előttem és komor arccal egyenesen hozzám intézte szavait.

– Gratulálok, mostohalányom. Nagy áldás lehet ez neked!

És ettől, hogy lányának hívott, megfagyott az ereimbe a vér. Ezzel azt üzente, hogy mostantól nem vagyunk barátnők. Megharagudott rám! De miért?

Kezdett a stressz agyonnyomni. Még az sem tudott feldobni, hogy Daemon itt van és én pedig csodásan festettem. Csak az a tömör arany nyakék, ne fojtogatna így.

Apám bosszúsan befejezte a félbeszakított beszédét, amit ováció és taps kísért a Király nagy elégedettségére.

– És a ma esti apró kis összejövetelt... – itt elnevették magukat a nemes urak és hölgyek a fényűző vendéglátást látván. – tornák és lakomák követik hét napon át! Hogy aztán a végén sor kerüljön a királyi esküvőre a leányom, az örökösöm, a leendő királynőtök és Ser Laenor Velaryon, Hullámtörő örököse közt! – újra éljenezni kezdtek, mire Laenor megfogta a kezem és ezzel amennyire megnyugtatott, annyira kétségbe is ejtett. Egy laposat Daemonra pillantottam, aki meredten a kezemet bámulta. Az Istenekre!

A dobok felzúgtak, Apám kérte a mulatság megnyitását az első tánccal.

Laenor, ahogy fogta a kezem, úgy állított talpra és vezetett a tánctérre.

– Nyugodj meg! Minden rendben lesz! – súgta oda biztatás gyanánt. Talán azt hitte, simán csak izgulok.

A zene felcsendült és mindketten az unásig ismert tánclépéseket kezdtük eljárni. Közönség néma áhítattal figyelte minden apró rezdülésünket és hibánkat, míg mi egyszerűen csak táncoltunk. Mikor vége lett, a vendégek is becsatlakoztak és kezdték jól érezni magukat.

Laenor odaintett a férfinak, aki már érkezése óta nem viselte a kabátot, hogy bemutasson neki.

– Hercegnő! Ser Joffrey Lonmouth vagyok. „A Csókok lovagja." Így hívnak, bár azt nem tudom, miért. – mosolygott és kezemet elkapva, kíméletlenül rálehelt egy csókot.

– Talán ettől! – nevettem fel zavaromba, mert az ilyen erőszakos kézcsókok inkább kínosak, mint tiszteletteljesek.

– Én vagyok a Jegyese fegyverhordozója. – folytatta zavartalanul.

– Á, értem. – kezdtem bólogatni. Eddig sehogy sem értettem, hogy egy fehér bőrű lovag, hogy kerül a Velaryonok közé. Felkért táncolni és végig finom volt velem, bár kissé távolságtartó, mintha már-már féltékeny lenne rám. Talán fél, hogy elveszem tőle urát? Hát attól nem kell!

A következő táncot, aztán elígértem Ser Harwinnak. Csillogó tekintettel lépett közelebb, haja összefogva és kék ünnepi felöltőt viselt, ami szépen kiemelte szeme színét.

– Szabad, Hercegnő?

– Természetesen Parancsnok! Nem gondoltam, hogy szeret táncolni!

– Semmi mulatságnak nem vagyok az elrontója! – nevetett fel. – Tudom, hogy nem látszik rajtam! – és ettől, már én sem bírtam komor maradni. Könnyedén lehetett vele beszélni és a melegség, ami hideg szemeiből sugárzott, bearanyozta minden pillantását.

Kellemesen elbeszélgettünk forgás közben és nagylelkűen hagyta, hadd nézelődjek Daemon felé, aki épp Ser Gerold Royce-szal beszélt, nem túl barátságosan.

Sajnos Daemon elég ha csak maga elé néz, és már gyanúsnak is tűnik, habár elég gyakran joggal gondolják ezt róla.

Ezután egyre kellemetlenebb lett számára a helyzet, így fészkelődni és matatni kezdett, majd mikor ezt megelégelve elindult felém, megdobbant a szívem. Laenával beszélt pár szót, ahogy útbaesett neki a táncoló lány és észrevéve, hogy nézem őket, az arckifejezésemet látva elmosolyodott de szemei szomorúak maradtak.

Látszólag Daemon minden terhet képes elviselni, de talán neki is vannak korlátjai. Biztos vagyok benne, hogy soha nem jött volna ide csak úgy. Az esküvői színház, a sok utálója, a Király dühe miatt és a folytonos "sehol sem látnak szívesen" érzéstől, én már biztosan összeroppantam volna.

Parancsnok vállára tette kezét.

– Szabad, Ser Harwin? – kérdezte közénk állva.

– Persze, hercegem. – válaszolta, ahogy biccentett egyet majd kiállt a táncosok közül.

Daemon meg fogta a kezem és a tánctér vége felé kezdett el húzni, egyenesen az ajtó felé. Talán most szökünk el? Vagy tényleg táncolni akar?

Mikor már jó távol voltunk Apám fürkésző tekintetétől, hirtelen megtorpant. Egyre erősebben markolta kezem, és egyre frusztráltabb lett a tartása. A számat nézve nem kívánt elengedni de ezt a beszélgetést sem akarta.

– Mi a szökési terv, Daemon? – kérdeztem suttogva a cinkostársamtól.

– Nincs semmiféle terv, Hercegnő! – válaszolta érdektelen hangszínen.

Hitetlenkedéssel vegyült csalódottságomat tisztán látta arcomon de magamat nyugtatva, mantráztam magamban, hogy biztosan csak félreértettem valamit.

– Hozzá fogsz menni Laenorhoz!