A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

66.

Csalódottan fordultam el tőle, de ezt nem engedte egészen. Egy hatalmas lépéssel termett közvetlen előttem, karomat megragadva megállított.

– Nem! Nincs! – riadt meg attól, hogy ez egyáltalán eszembe jutott.

– De... De tudom, hogy titkolsz valamit... – sírtam el magam. – Ismerlek, valami bánt téged és fáj, hogy nem mondod el nekem.

– Az Istenekre Hercegnő! – ölelt át átkozódva. – Nem mondhatom el... – motyogta bele a vállamba.

Keserves hanghordozása hallatán, erősen magamhoz szorítottam. Rögtön tudtam, hogy valami borzasztó dolgot tett, amit nem csak előttem de talán még maga előtt is szégyell. Csupán értem és családunk miatt képes ily mélyre süllyedni.

– Sajnálom Daemon! – gyöngéden arcára vezettem kezem és finoman kényszerítettem, hogy szemeimbe nézzen. – Bármit tettét, bocsáss meg magadnak! – és jóleső mozdulattal simítottam bőrét, eme mozdulatba minden szerelmemet beleadtam. – Mondd, mit tehetnék érted? Mitől éreznéd jobban magad?

Kérdéseimet végiggondolva lerázta magáról szégyenét, melegen ölelve, mosollyal válaszolt.

– Gyere hozzám! Megtisztelnél engem azzal, hogy e perctől, halálom pillanatáig a feleségem leszel?

Meglepődve elkerekedett a szemem. Oh! Tényleg! Már nem vagyok házas. Pont úgy, ahogy ő sem. Mily véletlen egybeesés, hogy egy hónap különbséggel lettünk özvegyek... Biztosan az Istenek akarták így... igen... biztosan... futott ki a vér az arcomból, mikor tudatosult bennem az a lehetőség, mire gondolni sem akartam.

Daemon mosolya fokozatosan hervadt le az ajkairól, ahogy nézte, amint belül ádáz harcot vívok magammal, hogy valamennyire megőrizhessem a hidegvéremet.

– Hogy... hogy tehetted? – hangom rebegve elfúlt, miként próbáltam szabadulni közelségéből de nem engedett ki kezei közül. Talán attól félt, hogy ha most elenged, akkor soha többet nem érinthet?

– Ha valami aljassággal vádolsz, konkrétabbnak kell lenned! – húzta össze szemét szigorúan, ezzel a hangosan is kimondott igazsággal, engem óva inteni, magát ostorozni kívánta.

Ám ezen mondatával és szorításával csupán olajat öntött a lelkembe tomboló tűzre, hirtelen felindulásból kecsesen arcon ütöttem, amit szemmel láthatóan meg sem érzett, de mozdulatomban rejlő megvetésem szíven találta. Lehajtott fejjel elengedett és várta, hogy csillapodjak.

– Ezt megérdemeltem. – nézett rám őszinte bűnbánással.

Megijedtem elhamarkodott tettemtől, elöntött a félelem, hogy talán túl messzire mentem, miközben kényszerülten emlékeztettem magam a neki tett ígéretemre de még így sem sikerült egyhamar megbékélnem azzal a ténnyel, hogy Laenort a férjemet, az unokatestvéremet megölette csak azért, hogy elvehessen feleségül. Hogy végre, ennyi év után csak az övé legyek... És ő pedig az enyém.

Könnyem kicsordult, lelkem fájdalmasan kettészakadt. Egyik felem mélységesen dühös volt rá, másik felem kívánta, hogy újra úgy szorítson magához mint az előbb.

Magabiztosan néztem fel rá, de ő nem viszonozta tekintetemet. Finoman mellkasára emeltem kezem, lassan feljebb csúsztatva figyeltem minden rezdülését. Mikor félhosszú ezüst haján keresztül nyakát érintettem, végre rám nézett.

– Szerelmet, hálát és megbocsátást ígérek neked kezemmel együtt, ám ezentúl engedélyem nélkül nem olthatod ki, még ellenségeink életét sem!

– Rhaenyra! – mondta ki kétkedve nevemet. Talán büszkeségét sértem ezzel? Vagy nem tudja, hogy lehetne ezt kivitelezni?

– Kérlek! – suttogtam, majd áthatóan és gyengéden ajkaira pillantottam. – Vágyom rád! Akarom, hogy feleséged legyek! Asszonyod! Hű társad! Hogy minél hamarabb összekössük vérünket, ahogy régen Hódító Aegon tette nővéreivel! – ha még a gyászidő előtt ő lesz az új férjem, most és uralkodásom idején is, nem kérdőjelezhetnék meg oly könnyedén trónigényemet és ellenségeink félnék házunkat, nem tudván mire is lennénk még képesek. – A Valeryonok a tengerhez tartoznak. De te és én, tűzből valók vagyunk. Mindvégig az volt a sorsunk, hogy együtt lángoljunk.

Nyaka bőrét cirógatva nem bírt ellenállni nekem, mély sóhajjal hajolt meg akaratom előtt.

– Legyen hát! – húzott magához egy kiéhezett csókra.

Szorosan, ellentmondás nem tűrően vette birtokba testem minden porcikáját immár teljesen is az ő asszonyaként. Közeli roncshajó belsejében találtunk menedéket. Kifűzte ruhámat, levette ingét, így kényeztettük egymást, kiélvezve minden édes érzést, mi érintésünk okozott a másiknak.

Hihetetlen újdonságként hatott rám, hogy ezentúl nem kell osztoznom rajta, teljesen az enyém. Szerelmetes férjemként, erős szövetségesként, és éles kardként fog szolgálni engem, sőt, ezentúl született gyermekeink végre a méltó Targaryen nevet fogják viselni. Mily öröm!

Ám tudom, hogy amit a Velaryon testvérek hagytak maguk után, azt a zűrzavart, még sokáig fogjuk nyögni.