A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

24.

 Az ágya mellé térdelve, kétségbeesetten megfogtam a kezét.

– Sajnálom ha bajba keverlek... Syrax hozott ide, mert... nem tudom... ideges volt. Talán megérezte, hogy megsebesültél! Vagy hallotta a sárkányod sírását... Láttam, Caraxysnak nem lett baja... de Te... hogy vagy? – szorítottam meg jobban és fájdalmában osztozva könnyem kicsordult.

– Most már sokkal jobban, hogy látlak... – húzta mosolyra a száját és valahogy nem ezt az arcot, és főleg nem ezt a választ vártam egy haldoklótól.

– Ne viccelj már... Komolyan kérdezem!

– Te aggódsz értem! – ízlelgette ráérősen, egyre nagyobb mosollyal a száján, ennek a megállapításnak zamatát.

– Persze, hogy aggódom! – vágtam rá és szememet lesem vettem önelégülten boldog ábrázatáról, ezáltal gyorsan enyhült a pánikom és kezdtem felfogni, hogy nincs is életveszélyben, csupán én értettem félre a helyzetet. Felállva elengedtem, és bosszúsan megtörölve szememet, karba tett kézzel mélységesen átverve éreztem magam. – De hisz Neked nincs is semmi bajod...! Hihetetlen! Már a sárkányokban sem lehet megbízni! – dörmögtem.

– De van! – vágta rá és szorította ökölbe azt a kezét, amit az előbb még fogtam. – Látod, hogy mozdulni sem bírok! Ha tudnék, a vállamra kapnálak, felültetnélek Syraxra és rögvest visszaküldenélek a palotába! Veszélyes neked itt! Ha meglátnak... – itt vágtam közbe flegmán.

– Már bocsánatot kértem, hogy... – de nem bírtam végigmondani, mert indulatosan visszavette a szót.

– Nem! Nem magam miatt mondom!

– Te aggódsz értem! – mosolyogtam elégedetten, ezzel kiegyenlítettem.

– Persze, hogy aggódom! – mondta dühösen és lendületes, mérgében kiült az ágya szélére,  sebei belefájdultak és felszisszenve megmasszírozta orrnyergét. Aggódva közelebb léptem de nem tudtam mit tehetnék érte. Sóhajtottam egyet.

– Holdtalan az éj... és nem látott senki... Na meg... csak pirkadat előtt kell hazaérnem... – szóltam halkan, hátha ezzel valamennyire kedvére teszek.

– Igazán? – nézett rám, tisztán átható kékeslila szemeivel, elfejtve fájdalmát. Kezét gyöngéden felém nyújtotta, tekintetétől azon nyomban pipacsvörösbe borult az arcom. Megfogtam ujjai végét, mire rám markolva közelebb rántott magához. Óvatosan átfogta derekamat és mellkasomnak döntve állát, gyerekesen felnézett arcomra, túljátszva, látványosan elgondolkozott. – Mivel üssük el hát, a maradék időt?

– Őőő... – fagytam le a kérdésétől, és a hirtelen mozdulatától, lendületből csupasz ép vállába markoltam, érezve bőre forróságát, amitől zavaromban, majdnem beájultam a karjaiba. Szívem hevesen vert, tenyerem izzadt és csak azt akartam, hogy még ennél is szorosabb ölelésébe zárjon és ne engedjen el többet, de az utolsó pillanatban beijedtem. Igaz, hogy betöltöttem a 18-at de még mindig tapasztalatlan voltam. – Esetleg, kimoshatnám a vért... – és a mindig gondosan csillogó szögegyenes ezüst koronájára néztem, ami most csak csapzottan lógott.

Elmosolyodva elengedett.

– Én nem erre gondoltam, de ez sem rossz ötlet! – és fájdalmas mozdulattal a pirosas hajának tincse végét, két ujja közé fogta és megnézte.

– Ez kinek a vére? – kérdeztem.

– Egy hercegre, csak egy herceg vére folyhat! – mondta kárörvendően de ezt a gondolatot egyáltalán nem találtam vidámnak.

Megcsóváltam a fejem és a porcelán tálat a kiöntővel közelebb húztam. A víz épphogy langyos volt de ezt most ki kell bírnia. A karomba kapaszkodva még kijjebb ült, akkor láttam, hogy felsőteste sebei mellett a lábát is fájlalja, majd törülközött tettem a vállára.

A lavór felé nehézkesen hajolva, haja előre omlott és a kancsóval ráfolyatott víz színét megfestette feketére az alvadék, ami az edény aljára gyűlt.

– Ez a háború végét jelenti? – kérdeztem reménykedve.

– Igen! – válaszolta határozottan, aminek hallatán földöntúli boldogság árasztott el. Meghatódva szipogtam egyet, ahogy remegő állal pár aprót bólintottam.

– Örülök! – nyögtem ki végül, és torokköszörülés után folytattam. – Hogy szerezted a sebeidet?

Kétszer is átmostam a haját a levendula olajával és különféle kenceficékkel, amíg elmesélte eszement stratégiai tervét, amit aztán sikerrel alkalmaztak a Velaryonokkal, köztük kedvenc unokatesómmal Laenorral és az Apjával, a Tengeri Kígyóval, de bármit tehettem, nem segített rajta.

– Bolond voltál, hogy egyedül bemerészkedtél a kanyonba. Mi lett volna ha az első nyíl, amit kilőnek rád, halálos sebet ejt rajtad? Most a máglyádnál gyászolhatnálak...

– A kiképzésen, elsőként azt tanuljuk meg, hogyan kell cikcakkba futni! – nevetett a lavór felett, amiben visszhangzott a hangja, de amíg a hajából kicsavartam a vizet, elgondolkozva folytatta. – Muszáj volt. Viserys üzentet küldött. Úton van ide 2000 katonája, pedig nem is kértem. – na, ezt tudtam. Apám ha jól emlékszem azt mondta, hogy Daemon előbb végezne magával, minthogy segítséget kérjen. – Még ha jól is esett, hogy majdnem 3 év után méltóztatott végre elismerni a háború tényét, akkor sem hagyhattam... Ha az ő segítségével sikerült volna győznöm, akkor semmisé tette volna a csodás tervemet!

Megnyugodtam, hogy volt visszatérte végett szőtt terve és végül meg is valósult. Jobb későn, mint soha.