A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

75.

 – Sss! – csitítottam Viserys sírását. – Hol marad már a szoptatós dajka?! – kérdeztem idegesen, ahogy fel alá járkálva ringattam. Nem szerettem ha bármelyik gyermekem, bármibe is hiányt szenvedjen.

A szolgálólányom átvette fiamat, ahogy Daemon egy levéllel a kezébe felém sietett.

A sírás végre abbamaradt, ahogy megkapta jussát a fél éves kisded.

– Próbálj megnyugodni! – ölelt át Daemon, mikor látta, hogy milyen ingerült vagyok.

Karjaiban békére leltem, kifújtam a nehéz levegőt ahogy a feszültséget elengedtem.

– Miért? Olyan rossz hír? – utaltam a tekercsre félve. Nem kívántam semmi bajt, a kedvem már nem bírna el többet. A folytonos probléma a gyermekek körül, a monotonítás, és a bezártság már hónapok óta nyomasztottak.

– Nem! – rázta meg a fejét és megsimította a hajam. – Talán nem is érint minket...

– Mondd, mit írnak benne?

– A féltestvéreid házasságra lépnek.

– Mi? Hisz még gyerekek! – hördültem fel, ahogy eltoltam magamtól és kikaptam a kezéből a papírt. Sietve elolvastam Ser Harrold levelét, miben a frigy körülményeit taglalta.

– Gondolod, hogy meghívnak? – kérdezte szórakozottan, ahogy megforgatta a szemét.

Kelletlenül elhúztam a számat. Erre akár fogadni is mertem volna.

Igazamat még a héten Daemon orra alá tudtam dörgölni, mikor kezemben tartottam az esküvői meghívót.

– Most már csak az a kérdés, hogy mivel mentsük ki magunkat? – kérdezte komolyan a férjem, akinek esze ágába sem volt elmenni.

– Muszáj lesz megjelenni...

– Ebben nem értünk egyet.

– Már lehet, hogy elfelejtette Apám, hogy létezem... És ők mégis csak a féltestvéreim!

Daemon sóhajtott egyet. Tudta, hogy ha makacsul a fejembe veszek valamit, arról úgyse tudna lebeszélni.

– Talán, ez egy jó emlékeztető lenne, hogy az Örökös él és virul! Úgyis már rég repültünk egy jót! Csak mi ketten! – lépett közelebb és nem hagyta ki eme remek lehetőséget, hogy kifejezze mérhetetlen szerelmét.

– Igen. – suttogtam a szájába. – Lehet jót tenne egy kis változatosság.

Ezen felnevetve kissé elhúzódott.

– Egy viperákkal teli gödörbe vágysz? Olyat talán itthon is találunk...

– Nem, dehogy! – mosolyodtam el. – Tudod, hogy Apámat akkor láttam utoljára... Hiányzik ő is, meg a gyerekkoromat jelképező palota. Neked nem hiányzik?

– De! Azonban, a családunk itt van, na meg Sárkánykő az igazi otthonunk. Nem akarom, hogy csalódj. Bár mostanában eléggé elfáradtál, lehet, hogy ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a Hightowereket, és faarccal elviseljük az udvar ellenséges hangulatát, akkor akár kicsit ki is kapcsolódhatnánk...

Gondterhelten átölelve a mellkasába temettem az arcomat. Szerettem volna Apámat látni de jogosan aggódott Daemon. Nem akarom, hogy Alicenttel még jobban elmérgesedjen a helyzet, mivel Aemond után, még meg is sértettük a név választásunkkal. Talán rám sem fog nézni.

– Jó, akkor ezt eldöntöttük!

A kitűzött dátumon felültünk a sárkányainkra. Syrax boldog volt, hogy végre újra együtt szállhattunk és némi kerülő úttat beiktatva a Sárkányveremhez érkeztünk. Ser Harrold már ott várt és mikor meglátott egy mosoly is megjelent a szája szegletében.

– Köszöntelek, hercegnő! Remélem, jó volt az utad! – mondta, majd mikor feltűnt mellettem a férjem, biccentett egyet. – Daemon Herceg!

– Üdv, Ser! Köszönöm! Pezsdítő repülés volt! – közelebb sétálva már elég bensőséges volt a hangulat. – Remélem jó egészségnek örvend, Ser Harrold!

– Igen, elkerül a betegség, hercegnő!

– Örülök! És köszönöm, hogy nem feledett el! – jobban közelebb hajoltam és lejjebb vettem hangom erejét. – A levelei fontosak számomra! Nem tudok eléggé hálás lenni értük.

Jól estek neki a szavaim és meleg mosollyal válaszolt.

– Utolsó leheletemig szolgálom a Koronát, és a Korona Te vagy, Hercegnő!

– Köszönöm, Ser! – érzékenyültem el, még ha nem is azt mondta, amit hallani akartam. Ennyi év múlva is ő az egyetlen, Apámon kívül, aki mellettem áll az udvarnál. Biztos bástya az életemben.

Belovagoltunk a palotába, ahol már vártak a szolgálok, udvaroncok és féltestvéreim, sőt még Apám is, aki lépcsőn lebotladozva elém sietett. Kevesebb haja lett, és görnyedtebben járt de még égett benne a tűz.

– Leányom! – lépett hozzám és két csókot nyomott az orcáimra. Boldogan viszonoztam és minden etikettet megsértve, még át is öleltem.

– Apám! Hiányoztál!

 – Te is nekem! Te is nekem. – simította meg hátamat. – Hát hol vannak az én gyönyörű unokáim?

Eltávolodva Daemonra néztem.

– Férjemmel együtt érkeztem. – Daemon meghajolt bátyja előtt, egy „Felség" kíséretében. A Király rápillantott majd összébb húzta szemét. Gyorsan könnyedebb témába kezdtem, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. – Unokáid ez idő alatt is tanulnak és fejlesztik magukat... Ó, és képzeld, Jace és Luke már repülnek... – karoltam át, hogy segítsek neki visszalépcsőzni a Királynéhoz.