A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

35.

A Király ezt már nem bírta tovább hallgatni, és karjaimat megragadva, erőből talpra állított.

– Rhaenyra! Fejezd be! Megalázod magad ezzel!

Könyörgő szemekkel ráztam a fejem.

– Nem érdekel! Nem tudok nélküle élni!

– Hát nem érted? Csak kihasznált! Nem te kellesz neki! Mindvégig csak a koronára áhítozott. – és szentül, megingathatatlanul hitte azt, amit állít.

– Nem! Tudom, hogy szeret! Engedd, hogy bizonyítsa! – egyre nagyobb pánikkal a hangomban kérleltem.

– Csak ámítod magad! Én jobban ismerem nálad! Megvezetett téged! Hazudott, bármit is mondott! Ő csak magát szereti! És ha még szeretne is... Nem méltó hozzád! Soha nem adnám az áldásomat e frigyre!

Ne... ne... ne! Ez a kijelentése felért egy arcul csapással, ami teljesen lesokkolt. Túl végleges volt, túl fájdalmas! Ezt nem hagyhatom!

Próbáltam összeszedni magam és észérveket felsorakoztatni de nem találtam a megfelelő szavakat, így hát időhúzásra kényszerültem.

– Apám, akkor... akkor csak annyit kérnék, hogy gondold át még egyszer! Ne véglegesítsd még a döntésedet! Tudom, hogy nagy felelősség nyomja a válladat, és az utóbbi időben sok gondot okoztam... Ezek után már ez is nagy kérés tőlem, de kérlek, tedd meg értem! – suttogtam könnyektől csillogó szemekkel.

Egy pillanat tétovázás után, kelletlenül bólintott egyet, mivel mosolyt csalt az arcomra. Hálás voltam, hogy megadta a remény lehetőségét de ez mind meg sem történt volna ha nincs Ő.

Apám elengedve, mint aki jól végezte dolgát az ajtó felé indult, de két lépést nem bírt megtenni, mert az előbbi megaláztatásomért, valaki a fejével fog fizetni! Letörölve könnyeimet, minden dühömet arra az egy emberre irányítottam.

Nyugodtságot erőltettem magamra és számító higgadtsággal szóltam.

– És mihez kezdesz a trónodon megtelepedett keselyűvel? – érdeklődtem szenvtelenül.

– Milyen keselyűvel? – nézett vissza rám értetlenül.

– A Segítőddel.

– Otto Hightower két királyt szolgált Segítőként, hűségesen. – védte meg a régi barátját.

Közelebb sétálva, méltósággal kihúzott háttal, mindent szót jól megfontoltan, ridegen folytattam.

– Az az álma, hogy Aegon lesz az örökös, és bármit megtenne azért, hogy valóra váltsa. Akár még kémkedik is, hogy a vesztemet okozza. Felhozod azt, hogy erős és egységes birodalomra van szükség. De mégis hogyan érhetnénk el, ha a legfőbb tanácsadódat önös érdekek vezérlik?

– Mindenkit, aki valaha audienciát kért tőlem, a kistanács minden mostani és egykori tagját önös érdekek vezérelték. Ez elkerülhetetlen. – csinált úgy Apám jóhiszeműen, mintha ez teljesen rendben lenne.

Már előtte állva felnéztem arcára, bosszúra szomjazva.

– Nem értek egyet! Vannak, akik elhivatottak az országunkért és Királyunkért. – úgy tettem, mint aki elgondolkozik. – Ott van például, Strong nagyúr. – sóhajtottam egyet és manipulatív módon folytattam. – Ha úgy döntesz, akkor hazám és a Királyomat szolgálva, kötelességből hozzámegyek Ser Laenorhoz. De akkor, majd te is tedd a kötelességed! Felség! – és meghajolva kisiettem a teremből ott hagyván a Királyt, akinek sikeresen bogarat ültettem a fülébe.

A folyóson már szabadjára engedtem érzéseimet. Hát, ha bevont a játékába, így járt! Elég idős vagyok, hogy elfogadjam a kihívását. Garantálom, hogy ebből nem fog jól kijönni!

Tépelődni kezdtem a lépcsőn felfelé, hogy vajon Daemon miatt teszem e de úgy láttam jónak, ha most mindenki magát menti és helyezkedik a legjobban, amíg a Király döntésre nem jut.

Elsőre Alicenthez mentem, mert tisztában voltam azzal, hogy ő az egyedüli ember, aki a leghamarabb megtudott friss fejleményekről, mindig kötetlenül tud Apámmal beszélni, így nem lenne rossz, ha az én oldalamon állna, bár az Apja miatt könnyen befolyásolható, de régről emlékszem, hogy kell kezelni és hatni rá. Na meg, nála erkölcsösebb emberrel még nem találkoztam. Mindent úgy tesz az életébe, ahogy az Istenek elvárják, ám ebben nem lel semmiféle boldogságot, ami szépen lassan felemészti majd.

Odaérve, már természetesen tudott róla. Szigorú, elítélő és az erkölcscsősz szerepébe tetszelgett. Elsírtam neki bánatom, majd biztosítottam róla, hogy nem történt semmi. Végig az undorral átitatott arcát kellett néznem és ha nem ekkora a tét, annyira szívesen megmondtam volna neki, hogy engem nem tud megtéveszteni! Tán elfelejtette, hogy én ismerem őt itt a legjobban? Tudom nagyon jól, hogy titkon Ser Cristont vizslatja, mióta a tornán először levette sisakját előttünk. Annyira álszent!

Részben elferdítettem a történéseket, részben elhallgattam dolgokat, de végül amire esküt tettem, az színtiszta igazság volt.

Hitt nekem, hinni akart nekem, bár féltékeny volt minden levegővételemre. Ser Criston az én személyes testőröm, nem az övé. Én kimehettem, Ő nem. Én, ha csak egy estére is, de szabadon boldog voltam a szerelmemmel, Ő pedig még a szerelem érzését sem tudja milyen, nem hogy a boldogságét.