A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

23.

A nap már nyugovóra tért, a palota elcsendesedett. A kedvenc könyvemet lapozgattam a szófán ülve, lefekvés előtt. Csupán pár oldalt kívántam még elolvasni, hogy kellemesen elálmosodjak, de a kezdeti álmosságot egy erőteljes kopogással ki is verték a szememből.

Érdeklődve szóltam ki, mire az ajtón Ser Harrold lépett be, akit mióta már Ser Criston véd engem, ritkábban látok, beszélni pedig csak akkor szoktunk, ha valami fontos dologról van szó, mint például a múltkori esett.

– Hercegnő! Syraxról lenne szó! – hadarta, meg sem várva, hogy illedelmesen köszöntsem.

Felpattanva kérdeztem a Királyi Testőrség Parancsnokát.

– Mi a baj?

– Jöjj Hercegnő! Siess!

Az ijedtségtől, hirtelen nem tudtam mihez kapjak. Gyorsan a csipke hálóingemre rávettem a pikkelyes kabátomat, bőr nadrágot és csizmát húztam, majd már a folyóson sietve kérdezgettem.

– Ser! Valamit mondanod kell! Megsebesült? Vagy Beteg?

De erre csak megrázta a fejét.

– Nem tudják. – szólt sokatmondóan.

Ezt nem értem, hogy lehet, hogy nem tudják azok, akik születésük óta éjjel-nappal sárkányokkal foglalkoznak? A 77 őrből egyiknek sincs semmi fogalma arról, hogy mi történik?

Vágtatva a Veremhez értünk és ott az egyik Őr, tiszteletteljesen beszámolt állapotáról.

– Hercegnő! A legfényesebb óra óta nyugtalan, nem megszokott módon viselkedik. Mindent végig próbáltunk ezidáig. Olyan mintha ideges lenne... Kérlek, próbáld te is megnyugtatni! Félő, hogy így megsebzi magát a láncokkal.

És elém tárult, ahogy az Arany Sárkányom járkálva sírdogál. Feszülten nézelődött és amikor meglátott, elém jött.

– Syrax, mi a baj? – kérdeztem, ahogy pofáját simogattam. Meghúzta kétszer hangos csörömpöléssel a láncait és az Őrre villant a szemem.

– Azonnal engedjék el és vezessék ki! De csak óvatosan...

Kisétálva jött utánam a Sárkány és odakint látványosan nézelődni kezdett.

– Menj! – kiáltottam oda de meg sem mozdult.

Szabadon elszállhatott volna, ám ő szárnyát lengetve csak várt.

– Ser! – léptem hozzá. – Apámnak szólt már erről?

– Nem! – vágta rá, és elkezdte csóválni a fejét. – Nem mehet csak úgy el az éjszaka. Ezért a fejemet veszik!

– Megígérem, hogy nem fogják. Muszáj megnéznem, hogy mit akar mutatni... Ha nem megyek talán reggelre elpusztul! – túloztam kissé, és még a könyörgő tekintetet is bevetettem, hogy megenyhítsem szívét.

– Legkésőbb pirkadatkor beszélek a Királlyal. Ha nem tér addig vissza, meg kell említenem, az éjszakai repülését... – nézett el komoran a távolba, mire mosolyom hatalmas lett.

– Köszönöm Ser!

– Itt fogom várni. – mondta morcosan és egyáltalán nem tetszett neki a vakmerőségem, és az, hogy egy szép nézésemmel kenyérre tudom kenni.

Felpattanva Syrax hátára, erőteljesen elrugaszkodott a földtől és már nyílegyenesen délkelet felé szállt.

Rossz érzésem volt, hogy ennyire célirányosan siet. Kérdezgettem közben de mivel sárkány, így nem válaszolt, ami roppantul idegesített. Talán hallott valamit? Vagy érez? Egy másik sárkányt? Amikor Viharvég és Tarth szigete közt repültünk, bevillant az az egy sárkány és lovasa, aki ebben a térségben jár.

– Caraxysal történt valami? – kérdeztem ijedten. – De nem mehetünk oda... – hördültem fel, mikor fejemben egy kis józan ész kapott teret. Még akkor is próbáltam irányt váltani, amikor az a lehetőség ötlött fel bennem, hogy talán nem a Vörös Sárkánynak lett baja... De Syrax hajthatatlanul repült az eltervezett útján.

Daemon biztos jól van! Nyugtattam magam ezt hajtogatva de mikor Törpekő felé értünk, még a holdtalan sötét éjszakában is tisztán láttam, hogy a Vérfajzatnak semmi baja.

A Sárkány, a kicsit sem hivalkodó sátor előtt, idegesen mozgatva farkát, összegömbölyödve sírt.

Daemon! Daemonnal történt valami!

– Syrax! Ott a sziklák takarásába... Igen! Arra! – és most már én kezdtem el siettetni Őt.

Aggódásom elhomályosította félelmeimet, pedig ha meglátnak itt, és híre megy, Apám örökre bezár a palotába. Még szerencse, hogy Caraxys miatt nem a tábor közepén volt Daemon királyi sátra, hanem a szélén, így a sárkányának köszönhetően, akit a katonák nagy ívben elkerültek és vélhetően csak ismerősöket engedett közel, köztük engem, észrevétlenül be tudtam lopakodni.

A sátorba lépve égtek a lámpások, és egy szolgával sem találkoztam, ahogy beljebb mentem.

– Khm, Daemon? Bejövök! – mondtam magabiztosan de nem igazán tudtam, mivel is kéne indítani ennyi idő után.

– Rhaenyra? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

Sietve haladtam a hangja irányába, majd a nagy méretű ágyában fekve láttam meg újra, és roppant rosszul festett.

– Az Istenekre! – kiáltottam fel.

Izmos mellkasát, kockás hasát köldökig, és jobb acélos vállát kötés takarta, ami kettő helyen vöröslött. Bőre sötét volt a piszoktól, saját és mások vére pedig már rászáradt a hajára, amit láthatóan próbált ugyan lemosni de nem igazán sikerült neki.

– Mit...? Mégis hogyan? – tette fel félig a kérdéseit és nem hitt a saját szemének.