A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

34.

– Ki nem szarja le, mit gondol valami uracska? Te vagy a sárkány, a te szavad törvény, szent igazság. – vágta rá Daemon, kioktató stílusba.

– Életem során végig kiálltam melletted, de a szíved még sötétebb, mint hittem. – szorította továbbra is az Öccse nyakánál a ruhát. – Képes voltál csellel és szép szavakkal elszédíteni! Ahhoz sem vagy méltó, hogy egy levegőt szívj vele, nemhogy hozzászólj és ránézz! Az Istenekre Daemon! Rákényszerítetted, hogy a saját apjának hazudjon! Ki kellene tagadnom őt, ahogy veled is tettem... – mondta elkeseredve Apám és végre elengedte fivérét, aki egy nagyobb levegővétel után, magabiztosan tálalta a megoldást, a Király problémájára.

– Akkor add hozzám! Felajánlottam a koronám, és azt mondtad, bármit kérhetek. Őt akarom. – és most először rám pillantott, én pedig rá. Összeszorult és megtépázott szívembe akaratomon kívül a remény lángjai fellángoltak. – Elveszem most rögtön, a házunk szokásához híven.

A Király előrántotta tőrét, ahogy meghallotta, hogy a semmirekellő Öccse, a kedvenc lányát követeli magának és nyakához szorította pengéjét.

– Már van hitvesed. – tagolta és nyomta meg a tényeket, idegesen. – Tegnap megmondtam, hogy sohasem foglak elválasztani a feleségedtől. A Völgy hadserege a legnagyobb lovasság, muszáj bírnunk a támogatásukat....

A remény lángjai kialudtak, csak a fagyos üresség maradt utána. Dermedten a szám elé tettem a kezem és megráztam a fejem. Ez csupán egy rossz álom. Biztosan csak az. Hisz Daemon egy szóval sem mondta, hogy beszélt Apámmal. Miért nem mondta? Mégis mit csinál?

– Engedd, hogy feleségül vegyem Rhaenyrát! – kérte szépen újra a fivérét, még úgy is, hogy az, egy hideg valyriai acélt tart a torkához. – És visszahozzuk a Sárkányok házának régi dicsőségét. – a Király ennek hallatán felnézett a trónra, majd lemondóan megrázta a fejét.

– Hát persze. – sóhajtott fel, és elrakta a Hódító tőrét. – Nem is a lányomra áhítozol, ugye? Hanem a trónomra. – megsemmisülve, testemből kiszállt lélekkel hallgattam az egyre súlyosabb vádakat. Nem hittem tud még olyat mondani, amivel a szívemet még ennél is apróbb darabokra töri, de sikerült.

Beismertem, hogy naivságom nem ismer határokat. Magam elé meredve, raktam össze az apró részleteket. Végül, már ott is ármánykodását láttam, ahol nem is volt, és azért is őt hibáztattam, amit meg sem tett de egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy az éjjel szánt szándékkal vette le a sapkámat, ezzel leleplezve engem.

Kihúztam magam és olyan dühös lettem a földön fekvő alakra, hogy szemmel ölni lehetett volna, már halott lenne.

– Menj vissza a Völgybe, Daemon! A hites feleségedhez. Soha többé nem akarlak látni. – mondta a Király és intett Sernek, aki ellépve tőlem, segített a többi testőrnek a Herceget kidobni a teremből.

– Ahogy kívánod, Bátyám. – morogta sértetten, miközben nem önszántából távolodott tőlünk úgy, hogy a lába sem érte a talajt.

Mikor kettesben maradtunk, Apám felém fordulva az ujjával rám mutatott.

– Neked pedig, nem kell kérőt választanod. Hozzámész Ser Laenor Velaryonhoz, mindennemű tiltakozás nélkül.

Hátrahőköltem, hogy egyetlen hibáért ezt kapom büntetésnek, miközben még hazugnak is tart.

– A Tengeri Kígyó fiához? – kérdeztem dacosan. – Hogy orvosoljam a politikai nehézségedet!? – folytattam gúnyosan. Tudtam, hogy végül csak kiárusít!

– Te vagy a politikai nehézségem! – förmedt rám. – Azzal, hogy elvesz Ser Laenor Velaryon, egyesíthetjük a két leghatalmasabb házat. A Sárkányok háza egységes marad egy újabb nemzedékig.

Majd szét vetett a düh, fájdalom, csalódottság és a keserű elárultság ízét éreztem a számba, mégsem tudtam teljes szívvel gyűlölni Daemont, hogy ilyen helyzetbe hozott, még akkor sem, ha tényleg csak a korona kell neki. Ha azt kívánná tőlem, egy szép szaváért boldogan átnyújtanám neki. Csak legyen velem. Mindhalálig.

 Rázni kezdtem a fejem, ahogy a kétségbeesés utat tört és szétterült az arcomon.

– Királyom! Felség! – és keze után nyúlva, esdeklően leroskadtam a térdeimre. Hideg és kemény talaj, biztosan nyomot hagy majd lábaimon de ez most mit sem érdekelt. Csókot nyomva bőrére, legördült az első könnycseppem, ami után még számtalan követett. – Hallgass meg, kérlek! – és ujjaihoz döntöttem a homlokomat. – Esküszöm, hogy hajadon vagyok még! És borzalmasan megbántam, hogy az engedélyed nélkül kimerészkedtem a palotából! – zokogtam fel. – De! Szeretem Daemont! Szabadítsd fel és adj hozzá! Soha nem kértem tőled még semmit, Apám! Kérlek!