A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

14.

Itt mindenki elmélyülten elhallgatott, és ízlelgették az elhangzott nevet, majd Mellos nagymester megfontoltan belekezdett mondandójába.

– Ha Daemon maradna a kijelölt örökös, az könnyen szétzilálhatná a birodalmat. – itt szisszentem fel először.

– A birodalmat? Vagy a tanácsot? – erősködött tovább Corlys nagyúr, a Tengeri Kígyó, amire senki sem reagált. A Segítő sem, inkább folytatta a Bácsikám ekézésért.

– Nem tudhatjuk, mit tenne Daemon, ha őt koronáznák meg, de a becsvágyához kétség sem férhet. Ott az aranyköpenyesek példája. Egyedül hozzá hű a Városi Őrség, és az kétezer fős sereg! – erre kilestem a rejtekemből és a Bácsikám nem bosszús volt, ahogy vártam, hanem gúnyosan mosolygott de csak addig, míg észre nem vett, akkor intett, hogy lépjek mellé.

– Te játszottad a kezére, Otto! – emelte fel a hangját Apám és a lyukaknál már ketten álltunk. Karba tett kézzel, háttal dőltem a falnak és kíváncsi voltam mi a hét pokol fog ebből kisülni. Mégis mire megy ki a játék? – Én törvénymesternek neveztem ki, de azt mondtad, hogy zsarnok. Amikor pénzmester volt, akkor azt, hogy koldusbotra juttat mindenkit. Az, hogy őt neveztük ki a Városi Őrség élére, a te megoldásod volt! – zengett a hangja a Királynak és nem volt szükség, hogy nézzem a benti műsort, elég volt a Bácsikám arcát figyelnem. Minden mondatra más ívben húzta el a száját.

– Félmegoldás, felség. Az igazság az, hogy minél messzebb kellene küldeni az udvartól. – itt szisszentem fel másodjára, de a Bácsikámon nem úgy látszódott, mint akit ez a fejlemény meglep.

– Daemon az öcsém. A vérem. És igenis lesz helye az udvaromban. – állt ki a testvéréért a Király, ami jóleső érzéssel töltött el. Tudtam, hogy szereti az öccsét!

– Hadd maradjon az udvarban, felség, de ha az Istenek újabb tragédiával sújtanak téged... Akár eltervezett vagy pusztán baleset... – erre a Bácsikám sokatmondóan rám pillantott és mosolyogva megrántotta a vállát. Ez most azt jelenti, hogy még nem döntötte el, mikor tesz el minket láb alól? Vagy mit?

– Eltervezett? Hogy érted ezt? Hogy az öcsém meggyilkolna? A koronáért? Ezt mondod? Kérlek! – kelt ki újra az Apám és már pusztán a hangjából megmondtam, hogy nem sokáig bírja idegekkel ezt a témát. A mellettem álló komoly lett, majd a Király folytatta. – Daemon valóban nagyravágyó, de a trón nem vonzza. Ahhoz nem elég türelmes. – és ezt hallva az Öcs elérzékenyült.

Zavarában elmosolyodott és mintha ez számára kínos lenne, rám sem nézve, a földet kezdte el bámulni. Anyám halála óta, most először jelent meg mosoly az arcomon.

– Nem élt még olyan ember, aki türelmesen várt a teljhatalomra, felség. – szólt halkan a Segítő, majd a Mellos nagymester folytatta.

– Ebben a helyzetben nem lenne túl szokatlan, ha a Király kinevezne egy trónörököst.

– Ugyan ki jöhetne még szóba? – kérdezte meglepődve Strong nagyúr és mély csend támadt. Érdeklődve füleltem, hogy meghalljam valamelyik fiú unokatestvérem nevét, de mikor a Segítő megszólalt nem azt mondta, amit vártam.

– A Király elsőszülött gyermeke. – felkaptam erre a fejem és őszinte ijedtséggel tekintettem a Bácsikámra, aki pont ugyanígy nézett vissza rám.

Az arckifejezése láttán rázni kezdtem a fejem. 

 (– Rhaenyra? Egy lány? – hitetlenkedett Strong. – Még soha nem ült királynő a Vastrónon.) 

Jelezvén, hogy ez úgysem fog megtörténni! Mégis, hogy is lehetne? Kivan zárva!

De ez az üzenet nem ért el hozzá, a düh szétveszítette és átjárta, most kivételesen a szemeiből nem a felém irányuló kedvesség és szeretet sugárzott, hanem a színtiszta méreg.

(– Mert eddig mást diktált a hagyomány, Strong nagyúr. – válaszolta Mellos, ezzel is támogatva az ötletet.)

Bácsikám lépett felém egyet. Sötét helyen, összezavarodva, csak egy dolgot tudtam tenni. Hátrálni.

(– Ha tényleg olyan fontos a birodalom rendje, talán nem kéne megtörnünk 100 év után egy leány trónörökössel. – veszekedtek tovább.) 

De ezt látva, a karom után kapott és megragadott, hogy ne meneküljek előle. Ettől a tettétől és sötét ábrázatától őszintén megijedtem.

– Daemon egy második Maegor lenne, vagy rosszabb. – igaz, már egyikünk sem figyelt a bent folyó beszélgetésre, de ez a mondat mindkettőnk fülébe tisztán és érthetően belemászott. Bácsikám tekintete a kezére siklott, amivel erősen tartott. – Forrófejű és erőszakos. – folytatta a Segítő és ezt hallva, azon nyomban elengedett, úgy kapta el a kezét rólam, mint a közönséges ember, a tüzes piszkavasról. – Ennek a tanácsnak a kötelessége megvédeni tőle a Királyt és a birodalmat. Sajnálom, felség, de én így látom a helyzetet, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Hátrálva a lépcső felé indultam, de még láttam, ahogy a mindig magabiztos férfi teljesen széthullik. Ő is és én is összezavarodtunk és az sem segített rajtunk, hogy Apám döntésképtelenül, belefáradtan, csak annyit mond.

 – Nem vagyok hajlandó választani az öcsém és a lányom közt.