A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

77.

A tanácskozásra érve a helyem üresen fogadott, mindvégig várta, hogy elfoglaljam azt. Apám mellett, tőlem balra Otto ült. Vele szembe pedig Alicent, aztán ő mellette Mellos nagymester, aztán az érme mestere, Lord Lyman Beesbury. A Királlyal szemben az asztal túl végén, a hajómester Ser Tyland Lannister, végül a suttogók mestere Lord Larys Strong, vagy ahhoz Daemon nevezni szokta, a szerencsétlen Dongalábú Larys.

Az egyetlen, aki kedves volt velem Lord Beesbury volt, még ha nagyothallása végett mindent legalább kétszer kellett elmondanom neki.

Szó esett a Lépőköveknél folyton dúló harcokról, amiket az ott kinevezett kiskirályok azóta is folyton vívtak. Daemon után, talán most a második vagy nem, a harmadik ilyen bátor harcosnál tartottunk. Soha véget nem érő háború volt ez, mibe mindig csak akkor folyt bele Corlys nagyúr, mikor már az, veszélyezteti a hajóforgalmát.

Csendben hallgattam a mesterek veszekedését, marakodását különböző szempontokból a saját igazságukat szajkózva és nem telt bele egy óra,  már láttam, hogy ez mennyire nem hiányzott nekem.

Néztem a tekintetemet folyton elkerülő Alicentet, majd a szeme sarkából komoran engem figyelő Ottot és amiket mondtak, tanácsoltak a Királynak mind helytálló volt. Semmi olyanra nem adták áldásukat, mik rosszat tennének a koronának.

Ők csak segítik a Királyt.

Őszinte meghatottságomban, mikor rájöttem mi lehet a legjobb nászajándék Alicentre figyeltem, aki teljesen véletlenül rám pillantott. Ám most nem kapta el, hanem tekintetem és arckifejezésemet hosszan elemezte. Megjátszott maszkját levetve, aggódás ül ki barna szemébe.

Mikor vége lett a tanácskozásnak elgondolkozva léptem ki rajta. Daemon a régi helyünkön állt, várt rám és fura arcot vágott.

– Csak nem, hallgatóztál, hercegem? – léptem gondterhelten közelebb.

– Ne mondd el a Királynak! – kérte szívdöglesztő mosolyával.

Elnevettem magam és hozzásimulva átöleltem. Finom nyaka ívébe belesóhajtottam.

– Akkor is szeretnél és velem maradnál, ha nem én lennék az örökös?

– Ez most, hogy...?

– Szeretnél? – kérdeztem meg újra.

– Természetesen! – vágta rá, mire hosszan és szenvedélyesen csókoltam meg.

Gyanúsan méregetve kísért el utamon, nem szívesen hagyott magamra még akkor sem, ha Ser is velem volt.

Még két nap és két kistanácsi ülés kellett ahhoz, hogy teljesen elhatározzam magam.

Serrel üzenetet küldtem Alicentnek, akivel egy szót sem beszéltünk mióta itt vagyok, pont úgy, ahogy a gyerekeivel sem.