A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

99. - Spoiler!

 "– Túl sokáig éltél, bácsikám. – sziszegte Aemond, az Istentelen.

– Ebben egyetértünk! – vágta rá megfáradtan, Daemon herceg."

Láttam az égből aláhullani az Istenszem tó felett a két sárkányt, hátukon a lovasaikkal.

Velőtrázó sikolyom visszhangzott Harrenhal elátkozott falain, pont úgy sikítottam, mint sok-sok évvel ezelőtt, mikor először láttam ezt az eszement trükköt Tőle. Önkéntelenül nyúltam felé de kezem, most nem érte el őt, csupán a levegőt markoltam, ujjaim közti résekből figyeltem a vörös égi tüneményt és gazdája küzdelmét.

Daemon átlendítette lábát a nyergen, a félszárnyú, ám még mindig küzdő Caraxes nyakába kapaszkodva ugrott át Vhagar hátára, kirántva hüvelyéből a Sötét Nővért.

Félszemű Aemond összezavarodott rémülettel próbált szabadulni hevederéből de Daemon beledöfte pengéjét ép szemébe, oly erővel, hogy a kard hegye az ifjú herceg tarkójából bukkant elő.

A sárkányok a következő pillanatban becsapódtak a tükörsima tó vízébe, oly hatalmas gejzírt fakasztva ezzel, hogy a legnagyobb romos toronyig felért. Mindkét férfi és mindkét sárkány egyszerre süllyedt el.

– Daemon! – kiabáltam többször, többféle hangsúllyal, ahogy botladozva indultam el felé.

Hosszú és feszült percekkel később Caraxes leszakadt szárnnyal, logó belekkel még a partra vonszolta magát, de csak azért, hogy gazdáját kiköpve a szeretett szikláin lehelje ki lelkét.

Férjemhez érv láttam, hogy még emelkedik majd süllyed mellkasa de testét túlságosan megviselte a harc, majd a zuhanás. Mindent feláldozva legyőzte Vhagart, a legnagyobb Targaryen sárkányt, Balerion, a Fekete Iszonyat halála óta.

Vhagar száznyolcvanegy, Caraxes 69 évet élt meg.

Így távozott az utolsó élőlény Aegon hódításának idejéből, és vele együtt az a férfi, ki felelős volt Luke, a szeretett fiunk és sok-sok ember haláláért.

Aemond Targaryen 20 esztendős volt.

– Daemon! – paskoltam meg az arcát. – Kérlek!

– Hercegnő? – kérdezte és hideg kezét a kezemre tette. Melegségem jól eső érzéssel áradt szét bőrén, ám fájdalmai erősek voltak. – Sajnálom! El kellett volna mondanom... Már azt hittem nem tehetem meg... de kaptam egy utolsó esélyt... Csalán a lányom! Nem a szeretőm...

– Bolond! – sírtam el magam. Nem csak a hír hallatán hanem, hogy még él, és beszél hozzám. Mennyire hiányzott... – Miért nem mondtad el? Én... én meg... az Istenekre! Bocsáss meg!

– Féltem, hogy ha mások meghallják, célpont lesz ő is, úgy mint mi. Te pedig még jobban meggyűlölsz engem... De már elment! Nem jön vissza, soha többet...

– Téged gyűlölni? Míg lélegzem szeretni foglak! – adtam csókot egyre lilább szájára. A víz hideg volt, nem bírja már így sokáig. – Fel tudsz állni? Mennünk kell! Syrax elrepít a maroknyi csapatunkhoz, kik megmaradtak.

Aranypikkelyei megtépázva lógtak több helyen a testén, sántított és csupán vonszolta magát de még használható volt a szárnyas társam.

Vele utolértük a csapatunkat, kik a kis Aegonunkat védték. Aggódva figyelte Apját, ki borzasztó kínokat állt ki az egész út alatt.

Sárkánykőre érve Daemon körül forgott minden gondolatom, így már csak későn vettem észre, hogy csapdába sétáltunk.

A belső kapu falán csüngött összeégett teste Gerardys nagymesternek, kitől Daemon gyógyulását reméltem. Két pillanatig csak bámultuk a szertefoszlott reménysugarat, ki saját láncaival lett felakasztva és még igazán felfogni sem bírtam, mikor saját embereim, kik a kikötőben vártak, ellenem fordultak.

Kifutott a vér az arcomból, mikor Ser Alfred Broome kardot rántott a többi emberével.

– Anyám, menekülj! – kiáltotta a kicsi Aegon de ezzel már elkésett.

Ser Loreth Lansdale, Daemont rám bízva utolsó leheletéig védte családunkat. Férjem, oly gyöngén térdelt mellettem, hogy az Aemond koponyájában maradt Sötét Nővér húgát, a tőrét is alig bírta megemelni.

Mikor katonáim elvesztek és csupán mi maradtunk, Daemon fiatal lelke támadni készült de elhasznált teste már nem volt képes rá. Aegon fiam kitépte magát az ölelésemből, felkapta Apja tőrét és veszedelmes üvöltéssel rontott neki Broomenak, ki játszi könnyedséggel ütötte ki a 9 éves kisfiú kezéből a fegyvert.

– Állj fiam! – nyögte Daemon. – Tudd, mikor van vége!

Ezüst hosszú haját megfújta a szél, mikor kékes lila szeméből egy könnycsepp hullt le.

– Igenis, Apám.

A fiam, Daemon és én, a királynő, lándzsahegyekkel a hátunk mögött léptünk be Sárkánykő kapuján, a vár fedett megerősített udvarára, ahol szembe találtuk magunkat egy halott emberrel és egy haldokló sárkánnyal.

II. Aegon valahogy úgy nézett ki, mint hátasa.

Sunfyre pikkelyei továbbra is vert aranyként csillogtak a napfényben, de ahogy az udvar fekete valyriai kövein hevert, egyértelmű volt, hogy a Westeros egét valaha átszelő legfenségesebb sárkány csupán egy roncs. A Meleys által csaknem teljes egészében letépett szárnya furcsa szögben állt el a testétől, a hátán végigfutó friss karmolások pedig még mindig füstöltek és véreztek minden mozdulatánál. Összegömbölyödve pihent, mikor először megpillantottam. Ahogy megrezzent és felemelte a fejét, méretes sebek váltak láthatóvá a nyakán, hol egy másik sárkány hatalmas darabokat harapott ki belőle. A hasi pikkelyeit hegek tarkították, jobb szeme helyén pedig csak fekete, vérrel borított, üres mélyedés látszott.