A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

15.

Mindketten Apám hangja irányába fordítottuk fejünket, majd a kijelentését hallva, jogosan azt gondolván, hogy semmi sem fog változni, egymásra néztünk de ha az öröklődési sorrend nem is, az amilyen módon ő hozzám ért, én pedig ahogy reagáltam rá, egészen biztosan változtatott rajtunk. Ez mihamarabbi távozásra sarkallt.

A lelkemben dúló gyász, keveredett az iránta egyre erősödő érzéseimmel és erre jött rá most ez. Hallottam róla pletykákat, hogy hirtelen haragú de nem gondoltam, hogy rám is ép oly hamar megharagszik mint másra. Talán tévesen ringattam magam abba a hitbe, hogy én különleges lennék számára? Vajon tényleg az Örökösi cím elvesztésének lehetősége miatt borult ki? 

Kétségekkel gyötörve indultam el a szobámba, a Bácsikám pedig, sóhajtva a falnak dőlt, úgy hallgatta tovább Apám kínzását.

Másnap kialvatlanul és fáradtan sétálgattam a palotába majd a kertben, újra és újra átvéve, hogy mi történt tegnap. Zavart, hogy végül nem hallottam a tanácskozás végét és az is, hogy mit gondolhat rólam Bácsikám. Ijesztő volt tegnap, főleg annak fényében, hogy csak a lehetősége hangzott el annak, hogy rám akarnák lecserélni. Hogy reagálna akkor, ha valamilyen balszerencse végett, tényleg megtennének Apám örökösének? Bele sem merek gondolni...

Szegénynek, biztos fájt hallania a sok rágalmat és ócsárlást, miket nevére mondtak és ha ezt még el is tűrte valahogyan, látnia kellett, hogy szabályosan megrettenek tőle. Sok volt ez így egyszerre mindkettőnknek, talán megérti a viselkedésemet és nem rója fel nekem.

A délutáni kistanács ülésén a gyászom ellenére pontosan megjelentem, hátha szót ejtenek a tegnapi titkos ülésről, amiből hivatalosan is megtudhatok részleteket, de arról egy szó sem esett, helyette a Segítő hosszan és részletesen kezdett bele a Bácsikám estéjéről szóló jelentésbe. Nem akartam hallani de már nem mehettem ki, így muszáj voltam elszenvednem.

– ...Daemon herceg kivette a Selyemutcában lévő egyik örömtanyát, hogy szórakoztassa a Városi Őrség tisztjeit és az egyéb barátait. – ennek hallatán megállt a kancsó a kezemben és csak szorítottam. – Köszöntőt mondott Baelon hercegre... – megremegtem. Ne, ne, ne! Kérlek... Ez annyira rosszul kezdődik! – És úgy nevezte: az "egynapos örökös".

Hét pokol! Hogy mondhatott ilyet? Megrendülve bekönnyeztem és végtelenül rosszul esett. Tudta nélkül, vagy szándékosan, de fájdalmat okozott ezzel nekem és Apámnak is. Meggyalázta Öcsém emlékét, Anyám szenvedését és nem csak a szerencsétlen mondatával, hanem a nyílt ünneplésével, hogy Ő maradt az egyedüli Örökös.

Meg akartam keresni, a szobájába berontani és kérdőre vonni de olyan dühös voltam rá, hogy amikor Apám hívatta a trónterembe, csak az ajtó előtt járkálva vártam, és mikor megjelent, végül nem bírtam neki mit mondani.

Az arcomat látva először értetlenkedő tekintettel méregetett, hogy vajon miért nézem sötét, szúrós szemmel, majd eszébe jutott, hogy karon ragadott és amíg elhaladt előttem és be nem lépett a terembe, szomorúság ült ki az arcára.

A folyosón a terem oldalsó ajtajához léptem, amit csak pont annyira hagytak nyitva, hogy belássak, belőlem pedig csak a Bácsikám láthatott bármit is. Karba tett kézzel álltam és vártam, mivel fogja kimagyarázni a tettét.

– Szakasztott úgy nézel ki, mint a Hódító, bátyám. – dicsérte meg a Királyt.

– Tényleg azt mondtad? – kérdezte Apám sötéten.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– "Felség"-nek fogsz szólítani. Különben kivágatom a nyelved a Királyi Testőrségemmel. – üvöltötte le, majd csupán feldúltan folytatta, – Az "egynapos örökös". Tényleg ezt mondtad?

Bácsikámnak sárkánytűz gyúlt a fejében és összeállt a kép. Rájött, hogy miért és mit látott az arcomon, és a Királyén pedig, miért van mérhetetlen düh. Rögtön tudta mekkorát hibázott. Egyenesen kinézett rám és aprót rázni kezdte a fejét, miközben kereste a megfelelő szavakat.

– Mindenki a maga módján gyászol, felség.

– A családom éppen most lett hamuvá. De ahelyett, hogy ott lettél volna velem vagy Rhaenyrával, – itt én is megráztam a fejem. El kellene mondanom Apámnak, hogy mennyit segített és vigasztalt az Öccse... De, dühös vagyok rá, megérdemli a szidást, nem mellesleg akkor is bajba keverném... Tétovázásom betudható volt megbántottságomnak. – a saját felemelkedésedet ünnepelted! A szajháiddal és a talpnyalóiddal kacarásztál! – Apám kikelve önmagából kiabálni kezdett, úgy, ahogy ezelőtt még sohasem hallottam tőle. – Rajtam kívül senki sem támogat az udvarban! Én kezdettől kiálltam melletted! És bármit is kaptál tőlem, hálátlanul eltékozoltad!

– Egész végig máshová akartál küldeni. A Völgybe, a Városi Őrségbe. A fő, hogy ne legyek melletted. Tíz éve ülsz a trónon, és egyetlenegyszer sem kértél fel engem Segítődnek! – kiabált vissza az Öccse. Mindkét testvér egymás fejéhez vágja sértettsége tárgyát. Ajaj, nem lesz ez így jó!

– Ugyan miért tenném? – kérdezett vissza lekezelően Apám. Úgy viselkedik vele, mintha még mindig gyerekek lennének, és fiatalabb testvér lévén, még mindig haszontalan lenne.

– Mert én vagyok az öcséd. És a sárkány vére összeköt.