A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

68.

Apánk rám emelte tekintetét majd véreimre, jó alaposan megfigyelt de nem akarta látni fiaim sápadt bőrét, és az egyre jobban Daemonra hasonlító vonásaikat. Így inkább felszólított, hogy kérjünk egymástól bocsánatot és legyünk jó szándékkal egymás iránt.

– Ez nem elegendő! Aemond életre szóló sebet kapott, Királyom. A jó szándék nem gyógyítja meg! – könyörgött Alicent, majd követelni kezdte magának középső gyermekem egyik szemét. Apám hallani sem akart erről, de nem hagyta annyiba és Ser Cristonra parancsolt, ám ő, Királya előtt már nem volt oly ellenséges velem, így visszakozott. A Királyné újfent magára maradt.

– Alicent, ezt az ügyet végleg lezártuk. Ugye megértetted? – kérdezte a Király a feleségétől, majd elfordulva, a terembe összegyűlt nézelődőkhöz szólt. – Ezennel tudja meg mindenki: annak, aki megkérdőjelezi Rhaenyra hercegnő fiainak származását, legyen az férfi, nő vagy gyermek, nemes, közember vagy a királyi család tagja, bárki, aki még egyszer Strongoknak nevezi az unokáimat, annak tüzes fogóval tépetem ki a nyelvét!

– Köszönöm, Atyám. – hajoltam meg és ijedt fiam felé fordulva egy pillanatra megnyugodtam.

Ám ez nem tartott sokáig, Apám rémült hangjára felkaptam a fejem és a következő mozdulatommal már védekezni is kényszerültem. Alicent, Hódító Aegon tőrét szorító kezének csuklóját megragadva állítottam meg. Egymásba kapaszkodva akartuk egymáson elégtételt venni, míg körülöttünk felbolydultak az emberek, Ser Harrold engem szándékozott védeni, ám már lassú volt, így Daemon akadályozta meg, hogy Ser Criston, Alicent védelmére kelljen. Szerelmem lefogta egykori riválisát és el sem engedte a többi királyi testőr érkeztéig.

– Túl messzire mentél! – nyögtem, ahogy ellentartottam féktelen dühének.

– Én? Mit tettem? Azon túl, amit elvártak tőlem? Mindent alárendeltem a királyságnak, a családnak, a törvénynek. Míg te kényed-kedvedre semmibe vetted! – sziszegte, miből a féltékenysége csak úgy sugárzott. Tudott hát az összes szórakozásomról, miben a marék boldogságomat leltem, vagy csupán az zavarja, hogy nem törtem meg a gyerekek és az uralkodás terhe alatt? Jobb kedve lenne, ha engem nyomorúságosnak látna?

– Hol a kötelesség? Hol az áldozat? Most is lábbal tiporsz mindent... – rótta fel nekem az elmúlt éveim hibáinak következményeit. Királyvárban kellett volna maradnom, még akkor is ha megfulladok ott, akkor talán bemutattam volna neki az áldozatot és kötelesség tudatot, ami elég lett volna számára. Á, nem! Neki az sem lett volna elég! Bármit tehetek, hibáimat ő nagyobbnak látja... mindig is így volt!

– Kimerítő volt, nem? – szorítottam csuklóját, elégtétel utáni vágyakozása még nem csitult. – Az erényességed álcája mögött rejtőzni. De már látják, hogy ki vagy valójában. – ezen tettével leplezte le a felém irányuló ellenérzéseit. Innentől már nyíltan fognak beszélni a két oldalról, a feketékről és zöldekről. Nyíltan fognak oldalt választani úgy, hogy Apám ebből semmit sem fog észrevenni.

Daemon jelent meg a Királyné mögött több lépéssel, ki kardja gombját gyilkos szándékkal markolta. Látszott rajta, hogyha a nőszemély egy rossz mozdulatot tenne, máris egy valyriai acél szaladna át a szívén. Szemébe mélyedve leheletnyit megráztam a fejem, mire testtartása ellazult. Alicent kihasználta, hogy nem figyeltem rá, hátrálva csúszott ki a kezeim közül, ám arra nem számított, hogy Apám éles tőre végigszántja alkarom finom bőrét.

Fájdalmamban én is hátra léptem, egyenesen Corlys karjai közé, ki aggódva megtartott. Mikor lenéztem felvágott ruhám ujjára, sok-sok szempár követte tekintetemet, köztünk a Királyné is és vérem láttán elszörnyedt tettétől. Míves tőr kihullt kezéből, sápadtan hátrált tovább de Aemond megragadta összetört Anyját, és még ő kezdte el vigasztalni.

– Ne sajnálj engem, Anyám! Ez tisztességes csere. Talán elvesztettem egy szemet de nyertem egy sárkányt!

Körém gyűltek kik szerettek, fiaim után, még Daemon is mellém sietett, nem törődve, hogy is néz ez ki, zsebéből elővett selyemkendővel szoros csomót kötött sebem köré, arcán csupán aggódást láttam majd Alicentre nézve baljósan sötétedett el tekintete.

Apám, a két tábor közé állva rendre utasította a teremben lévőket, kik lassan visszatértek szobáikba.

Vérem a kendő szorítása mellett is megállíthatatlanul buggyant ki a bőröm alól, a Mester előre ment a szobámba, míg engem Daemon terelt, erősen nyomva sebemet.

A folyosóra érve Helaena sietett felénk.

– Láttam véredet! – szólt, mikor megtorpantam előtte. Szemei a semmibe révedtek, ezüst haja kiengedve lobogott, köntöse hanyagul megkötve lengedezett minden mozdulatától. – Békésen lehunyhatod szemed, kötelességedet elvégzed! Ne félj! – kiáltott fel és a már amúgy is véresen remegő kezemre rámarkolt. – Sárkányok táncolva hullnak le, a ma kifolyt királyi vértől. Most kezdődött, mit már vörössel és arannyal megpecsételtünk.

Daemon felháborodva próbálta lefejteni ujjait rólam, hogy ne hallgassunk feleslegesen sületlenségeket, inkább siessünk a Mesterhez, mire egyenesen Daemonra nézett.

– Keresd meg az egyetlen lila sárkánycsalánt! Már most Tied! De rögvest veszítsd is el hát, hogy ezzel menekítsd!

– Mégis mi a Hét Pokolról...? – fogyott el Daemon türelme, de csitítva rátettem kettőjük kezére, a másik kezemet.

– Megbocsátok nektek! Vért a vérért! Szemet, a szemért... – suttogta, ahogy záporozva hullt arcára a könny. – Fiút, a... Aemond! Ne! – erre hátrahőkölt, majd ránk sem nézve elsietett mellettünk, egyenesen az előbb említett kisfiú felé.

Daemon fejrázás mellett, ujjával körkörös mozdulatokat tett füle mellett, jelezve, hogy a lány nem teljesen ép, mire elmosolyodtunk mindketten és örültem, hogy ebben az idegállapotában jobb kedve lett és nem akart senkit sem legyilkolni.