A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

8.

Így már mindketten a hatalmas térképasztal előtt, az ablak fényében állva csodáltuk a szirten sütkérező sárkányainkat. Az elhangzott szavai után, lopva felnéztem rá és momentán annyira aranyosnak tűnt. Mindig hihetetlenül magabiztos és most, mégis bizonytalanságot látok arcán, mert nem tudja, hol hibázott.

– Ha még több elvész, a maréknyi lehetőségből, ami felett még dönthetek, mi marad hát nekem? Egy lánynak nincs semmije!

– Egy másodszülött fiúnak sincs. – jegyezte meg csendesen.

Mosolyognom kellett magunkon, hogy két királyi sarj, milyen látványosan tudja magát nyomorúságosnak érezni. Míg én ezen, ő azon törte a fejét, hogy legalább egy pozitív dolgot mondjon.

– De van családunk! – közölte mosolyogva a tényt.

– Igaz. – helyeseltem és mielőtt jobban átgondoltam volna folytattam. – Tudnod kell, hogy bármi történjen is, én mindig itt leszek neked... – vörösödtem el a zavarba ejtő szavaimtól, miközben csupán annyiról akartam biztosítani, hogy rám mindig számíthat.

– Tudom. Úgy, mint én Neked! Ha szükséged van rám, csak hívnod kell!

Ez a kölcsönös fogadalomtétel, annyira bensőséges hangulatot teremtett, hogy zavaromba a szájára siklott a tekintetem, amit ő is észrevett.

Mi ez az érzés, ami vonzz hozzá? Miért nézem ajkait és miért akarom őrölten megcsókolni? Pillanatra elvesztve a kontrollt, dőlni kezdtem felé, de erre, azon nyomban elkapta a tekintetét rólam és elfordulva, megköszörülte a torkát.

– Lassan vissza kéne mennünk, Hercegnő. Még a végén azt fogják hinni, hogy elraboltalak... – mondta idegesen és hatalmas lépésekkel elindult a sárkányok irányába.

Megérintettem az ékszert a nyakamba és fújtam egy nagyot, amitől az apró sárkányok a gyomromban nem csillapodtak, jelezvén, hogy hatalmas bajba kerültem. Azt hiszem, tetszik nekem a Bácsikámba!

Természetesen hazafelé is ő nyert, és ez idő alatt csupán annyit néztem rá, amennyit az illendőség megkívánt, mivel minden pillantásváltásnál elpirultam, majd elköszönve Tőle, épp időben értem vissza, mielőtt bárki keresni kezdett volna.

A délutáni tanulás alatt Alicent látta rajtam, hogy valami nem stimmel de még nem álltam készen elmondani neki az érzéseimet, bár lehet, hogy mindvégig tökéletesen tisztában volt vele.

– Tudod, mindig ilyen vagy, ha aggódsz. – mondta lesújtva.

– Milyen? – kérdeztem vissza az ölébe hajtott fejjel.

– Kiállhatatlan. – morogta. – Aggódsz, hogy Atyád fiának árnyékában kell majd élned?

– Dehogy, csak Anyámért aggódom. – tereltem a gondolataimat a közelgő szülésére, ezzel is elfeledve a Bácsikámat. – Remélem, Apámnak tényleg fia születik. Amióta az eszemet tudom, erre vágyott.

– Te komolyan ezt akarod?

– Inkább egész nap sárkányháton repülnék, megnézném a Keskeny-tengeren túli csodákat, és csak sütit ennék.

Nem kellene mindenkinek megfelelnem.

– Komolyan beszélek.

– Sütivel sosem viccelek. – mosolyodtam el.

Ezen mókás mondatomon, végleg betelt Alicentnél a kupa és felállva haza indult. Utána menve felmondtam neki a leckét, hogy lássa figyeltem és a lépcsőn sétálva már megenyhülve karomba kapaszkodott.

A szobám felé még beköszöntem Anyámnak, aki épp forró fürdőt készült venni és aki már nagyon szenvedett az áldott állapotától, majd nyughatatlan gondolataimmal bújtam ágyba.

Nem bírtam kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor sárkány fújta hőfokon, lángolni kezdtem érte.

Már pirkadat előtt kivetett az ágy, egyszerűen nem bírtam aludni azzal a tudattal, hogy itt van a palotában, én pedig alvásra fecsérlem azt az időt, amit vele is tölthetnék. Gyorsan és egyedül elkészülve, csak lézengtem a folyosókon, hátha „véletlenül" összefutok vele, ám ha vele nem is, Apám és a Segítője, Hightower nagyúr, a nap első sugarára sietve léptek be a kistanács termébe.

– Eddig sosem látott számban terelték össze a bűnözőket. Látványosságot csinált belőle. Maga az Öcséd hajtotta végre a büntetéseket. Úgy hallottam, két ló húzta a taligát, amellyel elszállították a levágott testrészeket.

– Az Istenekre! – hördült fel a Király, mire megtorpantam. Utánuk akartam menni, hogy ellássam a pohárnoki feladataimat és jobban halljam, pontosan mit művelt éjjel a Bácsikám.

 – Nem hagyhatjuk, hogy a herceg ilyet tegyen, teljesen büntetlenül. – duruzsolt tovább Alicent Apja, mikor ismerős hang csapta meg a fülemet.

– Bátyám!

– Daemon! – és itt váltottam irányt a régi helyemre, ahonnan mindent tökéletesen lehetett hallani és látni. Így, hogy ott ült a terembe, már egyáltalán nem szándékoztam bemenni. Nem akartam, hogy a tanács asztalánál valamelyik nagyúr, vagy Apám meglássa, ha másképp tekintenék a Bácsikámra.

– Folytasd! Éppen a büntetlenségemről beszéltél. – mondta a Segítőnek, és akkor láttam, hogy nehéz parancsnoki páncéljában, fáradtan, koszosan, véresen de főleg kócosan ül a helyén.

Lenyűgözött leleményessége. Nagyon jól tudta, hogy bármennyire is kimerült, egy ilyen tett után muszáj megjelennie itt, hogy számot adjon, mielőtt a Királyt, a tanácsosai, ellene hangolják.