A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

5.

Egy évig gondolkoztam azon, hogy mi rosszat tettem vagy szóltam, amiért kiérdemeltem a lekezelő megjegyzésével párosult mérges tekintetét.

Időközben a Királyné újra áldott állapotba került, akit ezért felettébb aggódva, olyan gyakran látogattam meg, amennyire csak a sok tanulás és Sárkány lovaglás mellett bírtam, Alicent Anyukáját pedig eltemettük. Támasza voltam a gyászában, ami megváltoztatta a barátnémat.

De nem csak Alicent változott, aki csöndesebb és frusztráltabb lett, hanem vele együtt én is. Bátrabb és tekintélyt parancsolóbbnak éreztem magam, bár pont annyira lehettem félelmetes, mint Syrax, mikor kikelt a tojásából.

A még meg nem született öcsém tiszteletére rendezett torna megelőző napjaiban Sir Harrold, már ott várt a Sárkényverem előtt, és mikor biztonságosan földet értünk, nagyot sóhajtott, mit egy ilyen harcedzett marcona lovagtól, mindig furcsa látni.

– Köszöntelek újra, hercegnő! Remélem, jó volt az utad.

– Ne tűnj megkönnyebbültnek, Ser!

– Pedig megkönnyebbültem. Amíg az Arany Fenevad épségben hoz vissza, nem kerül karóra a fejem!

Mosolyogva léptem fel a hintóra, ahol Alicent már várt. Sosem értettem a körülöttem lévő emberek aggódását. Már hét éves koromtól meglovagoltam Syraxot és ő teljes mértékben elfogadott. Bárki más miatt jobban aggódhatnának, hogy ártalmas rám, mint Syrax. Ő az élete árán is megvédene, úgy mint a Bácsikámat, Caraxes.

A hintóból kilépve először Anyámat látogattuk meg, majd a kistanács gyűlésére siettem. Épp valami bizarr becenevű hercegről folyt a diskurzus a Lépőköveknél.

– Rhaenyra, késtél. A király pohárnoka nem késhet. Nem lehetünk híján a pohárnak. – mondta viccesen Apám, míg oda hajoltam köszönteni.

– Anyánál jártam. – válaszoltam védekezve.

– Sárkányháton? – szagolt bele a levegőbe. Talán igaza volt Anyámnak, hogy előbb fürödjek meg mert sárkánybűzt árasztok.

Ezen mosolyogva, magabiztosan töltögetni kezdtem a bort a kupákba de egy rég nem hallott név hallatán megremegett a kezem és kilöttyintettem a mézbort.

– Felség, Daemon herceg unszolására a korona jelentős összeget fektetett a Városi Őrség újbóli kiképzésébe és felfegyverzésébe. Arra gondoltam, ösztökélhetnéd az öcsédet, hogy foglalja el a helyét a tanácsban, és számoljon be nekünk arról, mit intézett az Őrség parancsnokaként. – már csupán a felvetésre összeszorult a torkom. Ezentúl minden egyes nap itt ülne az üres székén, ami neki van fenntartva? És szúrós szemekkel figyelné, ahogy megtöltöm a serlegét?

– Nem hiszed talán, hogy Daemont lekötik a teendői, és kellően lefoglalják a gondolatait?

– Nos, a költségeket tekintve merem remélni.

– Akkor hasznosan költötted el az aranyadat, Beesbury nagyúr. – zárta le a témát Apám és pont Corlys nagyúr is így gondolta. Tovább erősködött Atyámnál, aki pedig vonakodni kezdett, de ezekre már nem igazán figyeltem, végül a lovagi torna utolsó simításairól esett szó. Apám boldognak tűnt, mert szentül meg volt győződve, hogy fia születik. Annyira biztosra állította, hogy már mások is elhitték, köztük én is, és érdekes módon, engem csöppet sem zavart. Már rég megbékéltem, azaz sosem ringattam bele magam abba a vágyálomba, hogy Királynő lehetek.

Egyszerűen csak annyit akartam, hogy elégedett legyen Apám. Mindennél jobban szeretem a Királyt és hosszú évekig néztem, ahogy a szüleim kínlódnak egy fiúörökösért. Minden este imádkozom az Istenekhez, hogy most végre minden rendben menjen.

Kilépve a kistanácsból, Sir Harrold már várt az ajtóban és kérte, hogy kövessem a trónterembe.

– Hajnalban lépte át a Vörös Erőd kapuját. – tett jelentést.

– Atyám tudja, hogy itt van? – kérdeztem vissza, ahogy már a terem ajtajához értünk.

– Nem. – válaszolta.

– Jó! Maradjon is így. – adtam parancsba.

Ugyan sosem szoktam parancsolgatni, de ez most szükséges volt. Eképpen legalább nyerek egy kis időt, amit talán vele is tölthetek, mielőtt Apám rosszalló tekintete szorosan követni fogja, mint valami átok.

Ser nyitotta az ajtót és meglátta azt, amit sohasem gondolt, hogy valaha is a szeme elé tárul.

– Az Istenek irgalmazzanak! – nyúlt meg az arca. Erősen koncentrálnom kellett, hogy ne nevessem el magam.

– Semmi baj, Ser. – nyugtattam az idősebb lovagot, és mikor látta, hogy ura vagyok a helyzetnek, visszavonult.

– Megmondanád, mit csinálsz ott, Bácsikám? – sétáltam közelebb a vastrónhoz, amin csak, és kizárólag, a Hét Birodalom Királya ülhet.

– Ülök. – tartott egy kis hatásszünetet. – Könnyen lehet, hogy egy nap engem illet majd ez a hely. – válaszolta ugyanazon a nyelven. A valyriaitól mindig otthon érzem magam és a Bácsikám szájából dallamos szavait, felettébb megnyugtató hallgatni.

Magabiztosan lépdeltem egyre közelebb hozzá, és azon voltam, hogy ne látszódjon rajtam, milyen borzasztóan boldog vagyok, hogy ide hivatott. Számomra ez azt jelentette, hogy ha haragudott is rám, már nem haragszik, és újra én vagyok az első, akit itt köszönt.

Így felszabadultan szárnyaló lelkemmel koppintottam az orrára.

– Ha kivégeznek árulásért, akkor biztosan nem. – néztem pimaszul a trón felé, de világosság híján csupán homályos körvonalait láttam.