A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

81.

Ez idő alatt többször írtam Apámnak, kaptam Ser Harroldtól bennfentes információkat de találkozás egyszer sem került sor.

Gyermekeim okítására, fejlődésére és jólétére koncentráltam, na meg persze Daemonra. A hosszú éjszakákat, amiket ketten töltöttük, mindig óvatos hévvel élveztük. Ám egy átmulatott estének nem várt következménye lett.

Újra teherbe estem, ami így 33 esztendős koromban már nem a legbölcsebb. Életem eme késői szakaszán már majdhogynem felelőtlenség és bekellett vallanom, hogy az volt. Daemon maholnap betölti a 49-et és bár nem látszik a kor az arcán, a múltbéli sebesülései mindig sajogtak, vállát egyre többet fájlalta. Nem akarta ő sem beismerni, hogy öregszünk, minden nap testedzés gyanánt, hogy megtartsa acélos izmait, rutinszerűen megmászta a Sárkányok hegyét, tojást keresve, ahol az alvó vulkán melegíti az itt élő hat engedelmes sárkányt, Syrax, Caraxes, Vermax, Arrax, Tyraxes, és a kicsi Aegon sárkányfiókáját, Stormcloudot. A gazdátlan sárkányok közül, akikről biztosan tudtunk, hogy itt fészkelnek az Jaehaerys Királyé, az öreg Vermithor és felesége, Alysanne királyné, Silverwing nevű sárkánya. Sőt, Daemon felfedezett három vad sárkányt is, kiknek még nem volt nevük.

A nem tervezett gyermekáldásnak Daemon örült de aggódott is értem, én már kevésbé voltam boldog, a kis Viserys már majdnem hat éves volt, és mivel megbeszéltük, eldöntöttük, azt gondoltam már nem fogok több gyereksírást hallani a vár falai között, ám visszagondolva mennyire vágytunk egy kislányra, ez újra meghozta a kedvem.

Minden tökéletes volt, éltük a nyugodt életünket, szeretetben.

Épp a 15 éves Jacet tanítottuk Gerardys mesterrel, a nemes Valyriai nyelv rejtelmeire, mikor Daemon annyira sietett elém egy üzenettel a kezében, hogy arcáról a hamut, le sem mosta.

Mosolyogtam maszatos arcán, ám ő ezt nem viszonozta, komor tekintettel nyújtotta felém a papírtekercset, amit egy gondterhelt pocaksimogatás után átvettem.

– A Tengeri Kígyó haldoklik? Vaemond! – huztam össze a szemöldökömet. – Megkérdőjelezné Luke törvényes származását... És ebből kifolyólag Jace-ét, és egyúttal az én trónigényemet is.

– Vaemondot csak Hullámtörő érdekli, és a Velaryonok. A hatalmi játszmáink nem. – nyugtatott Daemon.

– Vajon szövetségre lépett már Ottoval? – kérdeztem.

– Attól tartok. Én ezt tenném a helyében. – válaszolta.

Letaglózva csak néztem a levelet, mit Baela titokban imádott Apjának írt gyönyörű dőlt betűivel és oldalamban egy apró szúrást éreztem. Odatettem a kezem, hogy kimasszírozzam az izomgörcsöt, mire Daemon is aggódóan oda nyúlt.

– Még Rhaenys is odarepült. Csak nem akarja támogatni őt?

– Nem. Voltak nézeteltéréseink, de nem kegyetlen. És persze nem is ostoba.

– „Nézeteltérés"? – néztem rá csúnyán. – Szentül hiszi, hogy megölettük a fiát, hogy egybekelhessünk.

– Ahhoz neked semmi közöd! Ezt ne felejtsd el! ...És mégis gyámsága alá vette Baelát és Rhaenát.

– Igen, Laena emléke előtt tisztelegve, minket nem szívlel.

– Talán a viperák tovább mérgezték őt is?

– Azok a viperák Atyám nevében uralkodnak. Apám pedig... – de nem bírtam bejezni, elcsuklott a hangom, mikor belegondoltam, hogy a Király már milyen rossz állapotban lehet. Egy ideje már Alicent uralkodik a Segítővel karöltve. Ennek fényében még jobban aggasztani kezdett Vaemond ármánykodása.

– Ebből most nem bírjuk magunkat kimenteni! – néztem Daemonra, aki egyetértően bólintott egyet.

– Királyvárba megyünk.

A kitűzött nap előtt hajóra szálltunk mind és izgatott voltam végig az úton, hogy vajon Apám milyen állapotban lesz. Tudtam, hogy ágynak esett, és egész sor Mester gondoskodik róla, ami mindig megnyugtatott de felkészülni nem bírtam a látványra.

A palota előtt nem várt senki. Se szolgálók, se udvaroncok de még egy megfent tőrrel, halálunkat kívánó Aemond se. Senki. Elbizonytalanodtam, hogy jó napon érkeztünk de Daemon csak megrázta a fejét, hogy ne is foglalkozzak az ilyen gyerekes csínnyel. Az egyedüli, aki mikor meghallotta, hogy megálltak a lovaink elénk sietett, az Caswell nagyúr volt. Rögtön elnézést kért, még ha nem is az ő hibájából nem vonult fel előttem a palota apraja nagyja.

Mondtam is neki, hogy nem érdekel, csak már Apámat akarom látni, így Daemonnal szobája felé sietve megállapítottuk, hogy sokat változott a palota mióta nem jártunk itt.

– Mondanám, hogy jó hazatérni, de alig ismerem fel a helyet.

Mindenhol lecserélték a Targaryen címert egy arany hétágú csillagra.

Apám szobája előtt nem Ser Harrold állt, hanem Ser Arryk, aki tudtommal nem kedvel engem annyira úgy mint ikertestvére, a mindig kedves Ser Erryk. De azért meghajolt előttünk és beengedett.

A szoba füstölőkkel volt tele tömve, és tömjén szagot árasztott magából. Sötétítő függönnyel eltakarták a természetes fényt és Apám hős szeretett Valyriai városa makettjén állt a por és teleszőtte a pók.

Megtorpantam egy pillanatra de kíváncsiságom tovább hajtott. Ágya baldachinját elhúzva, Apám feküdt ott, soványan, sebeit gézzel betekerve, és borzasztóan törékenynek látszott.

– Apám? – léptem közelebb és fogtam meg csontos kezét. A látottak teljesen maguk alá temettek.

– Rhaenyra! Én egyetlen gyermekem! – ismert fel, ahogy résnyire kinyitotta a szemét.

– Daemonnal érkeztem. – suttogtam és ránéztem a Szerelmemre, akit most láttam életében először végtelenül szomorúnak. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem volt hozzászokva, hogy az imádott nagy testvére, a bátyja, akire mindig felnézett, most ott fekszik, gyengén.