A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

32.

Rajongással vegyített áhítattal rebegtem ki e szerelmetes szavakat de ennek hallatán, az arca nem tükrözte ugyanezeket az érzéseket.

Keze megállt, a vággyal fűtött tűz kialudt, csupán értetlenül meredt rám egy pillanatig majd elkáromkodta magát.

– Hét pokol! – és inge után nyúlt.

Megilletődve, váratlanul ért ez a kinyilatkoztatás. Valahogy nem így játszódott le a fejembe ez a pillanat. Felsőmet összébb húzva, késztetésem lett bocsánatot kérni.

– Én... Daemon? – váltottam át kérdésbe, amikor karon ragadva dühösen kifelé kezdett el rángatni.

Az orgián résztvevők ebből mit sem érzékelve, folytatták tovább a dolgukat.

Sietős tempóját próbáltam tartani, közben átgondolva rájöttem mekkora butaságot csináltam. Minél jobban eltávolodtam tőle, meg a fülledt hangulattól, és tisztán átláttam a történéseket, annál jobban kerített hatalmába a kétségbeesés. Képes voltam egy örömtanya kellős közepén, illetlen ténykedés közben, szerelmet vallani? Az orgia mocskosságába jobban beleillet Daemon káromkodása, mint az én vallomásom. Istenekre! Hogy lehettem ilyen balga?

Kifelé menet felkapta kabátját és onnantól már nem fogta a kezem. Rám sem nézve, megállíthatatlanul haladt a palota felé. Percek kellettek mire összeszedtem a bátorságomat és egy kihaltabb résznél hozzá mertem szólni.

– Daemon! Várj! – kértem, és belecsimpaszkodtam karjába, megállásra kényszerítve. – Sajn... – de nem tudtam tovább mondani, mert rám förmedt.

– Egy hangot se többet! – és lerázva karjáról az enyémet, közelebb lépett. – Komolyan mondom Rhaenyra! – folytatta félelmetes kisugárzással, mikor látta, hogy ajkaimmal betűt formázva, hangosan is kívántam hangot kiadni.

Kétségbeesésem a tetőfokára hágott dühös szemei láttán, és mivel nem hagyta, hogy megmagyarázzam a tehetetlenség érzése rám telepedett. Remegtem a hidegtől, a fáradtságtól és a dühtől de türtőztettem magam, majd következő mozdulatával a kabátját rám terítette. Az utca hűs levegője teljesen kijózanított, ám vágyaimat el nem mulasztotta, ahogy mozdulata közben újra túl közel kerültek ajkaink. Szemeim, nem meghazudtolva érzéseimet figyelték őt, aki miután gondosan becsomagolt kabátjába, sóhajtott egyet és homlokát csukott szemmel homlokomhoz döntötte. Gondterhelt ráncai kisimultak, majd egy szó nélkül sietve otthagyott a kihalt utca kellős közepén.

A titkos átjárón keresztül visszasietve a szobámba, ledobtam az ülőalkalmatosság támlájára a kabátját, gondosan elpakoltam a zsákba a ruhákat, még a papírtekercset is elégettem, amit kicsit ittasan még szomorúnak is tartottam, majd hálóruhát felvéve elterültem az ágyamba.

Békés alvásomat megzavarva bujt be mellém, és ölelt át hátulról.

– Nem járkálhatsz csak úgy ki, és be a szobámba. – mondtam kimérten, és jól hallható volt a hangomban, hogy haragszom rá.

– Tudom. – zárta le a témát, és egy sóhajtás mellett, bosszúból, helyezkedve mocorogni kezdtem, ami a fenekem az öléhez való hozzásimulását eredményezte.

Újra megéreztem tőre keménységét... Oh várj... nincs is nála egyik fegyvere se, akkor a Varsafánál is...? A pár órája megszerzett hasznos tudásommal rögtön tudtam mit érzek. Gyerekesen belekuncogtam a párnámba, mire takarót kettőnk közé gyűrte és dörmögve rosszallását fejezte ki.

– Sss... Aludnék.

Tudomásul véve, boldog mosollyal az arcomon lehunytam a szemem és már aludtam is.

 – Hercegnő! – dörömbölt reggel Ser Harrold az ajtómon. Villámgyorsan felültem, az alvó Daemonra kaptam a szemem, aki kócosan még helyesebb volt és szívesen ezer csókkal ébresztettem volna, de...

– Daemon! – suttogva rázni kezdtem, de semmire sem reagált. – Az Istenekre! – és elkezdtem az izmos mellkasán ugrálni. – Daemon! Ser itt áll az ajtóban. Ébredj! Menned kell. Most! – és a pánik kicsengett a hangomból.

– Mondd azt, hogy meztelen vagy! – dörmögte másnaposan. Csak a miheztartás végett felhorkantottam, de nem is találtam annyira rossz ötletnek.

– Pillanat Ser! Öltözöm! Még nem készültem el...

– Itt várok Hercegnő. – szólt vissza a Parancsnok, mire kissé megnyugodtam, hogy nyertem egy kis időt neki, hogy magára találva elhagyja a tett helyszínét.

– Kelj fel! Menned kell! – mosolyogtam sürgetően rá és attól még, hogy nem Ser Harrolddal rúgatom ki az ágyamból, még tényleg mennie kellene, bár semmit jelét nem adta, hogy szándékában áll megmozdulni.

Elvigyorodtam, amikor eszembe jutott a legjobb terv, mivel tudnám leghamarabb elűzni a szobámból.

A hátára görgetve lendületből átdobtam a lábamat rajta és kezemet a feje mellé tettem. Kiengedett hosszú hajam arcát cirógatta, ahogy szájon csókoltam.

– Hmm... – adott ki elégedett hangokat, majd fenekemet letettem az ágyékára, mire ezt megérezve helyből felült.

Morgott egyet és egyáltalán nem tetszett neki, hogy ezt a játékot űzöm vele, de karja erősen szorított és nem lökött le magáról.

– Jó reggelt! – mondtam suttogva. Beletúrtam ezüst hajába, mire kellemes érzéstől lehunyta szemét és ismét morajlani kezdett. – Menj!

Csukott szemmel lecsúsztatta a fenekemre tenyerét, ami eddig a derekamon pihent majd szorosan magához ölelve, vállamba bólintott egyet.

Viszonozott ölelése végén, felállva a zsákhoz léptem és mikor hunyorogva kilépett a rejtett ajtón, a kezébe nyomtam az éjszaka egyetlen bizonyítékát.