A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

22.

Napok, hetek teltek el és nem engedtem, hogy Alicent megmagyarázza vagy egyáltalán a közelembe jöjjön. Választott magányomban csak olvastam, tanácskozásra jártam, és repültem.

Egyik este, vacsora után, az üres folyóson sétálva Ser Harrold egyenesen hozzám lépett és mielőtt a szobám előtt strázsáló Ser Criston meglátott volna, intett, hogy kövessem.

Legutóbb akkor volt ilyen feszült, amikor Daemont rejtegette a trónterembe. Csak nem?

– Beszélj Ser! Mi történt? – szaporáztam meg a lépteimet és érdeklődtem izgatottan.

– A hátsó ajtóban várnak rád. – húzta összébb a bozontos szemöldökeit, ezzel fejezve ki rosszallását. Az évek alatt kiismertem arca rezdülését, tudtam, ha ilyen körültekintéssel kezelte ezt az információt, Apámmal nem szándékozik ezt közölni, amitől izgatottságom a tetőfokára hágott.

Ám, sajnos, mikor végre odaértünk, nem az állt ott, akire szívem mélyén vágytam.

– Ez az Aranyköpenyes egyenesen Sárkánykőről hozott hírt neked.

– Hercegnő! – hajolt meg a Katona és úgy is maradt, amíg beszélt. – Csak a Te a kezedbe adhatom oda. A Parancsnokom küldi. – és felém nyújtotta a vékonyka papírtekercset, amin a háromfejű vörös sárkány, mint a titkok őrzője, viaszágyon díszelgett. Kapkodva vettem ki a kezéből és szórakozottan hadartam.

– A Sárkánykőig visszavezető, hosszú út előtt, pihenj meg, Katona...! – de még mielőtt a sárkányos pecsétet feltörhettem volna, folytatta.

– Sárkánykőről kivonulunk, hercegnő. – Mi???

– Egyenesedj fel! – néztem rá, ezzel felkeltett figyelmemet, ráirányítottam. – Mondd el, amit tudsz!

– Csupán a parancsot ismerem, hercegnő! Abban az áll, hogy hajózzunk a Lépőkövekhez, Törpekőre.

– Mind? – kérdeztem vissza.

– Igen, hercegnő! Csatlakozunk a Tengeri Kígyó flottájához.

Ez háború! A kép összeállt, már nem éreztem feleslegesnek azt a sok végletekig unalmas tanácskozást végigállnom, mert így tisztában vagyok azzal, mit is jelent ez. Daemon háborúba megy! És Atyám engedélye nélkül! Az Istenekre!

Elsápadva, a levelet szorongatva, csak annyit bírtam kinyögni.

– Ser, kérlek adj ennek a derék katonának a fáradságáért...

– Hercegnő! – hezitált a katona. – A Parancsnok a Sárkányával etet meg, ha válasz nélkül megyek vissza!

Őőő... Ejnye Daemon! Ezt a derék Katonát ilyen rettegésben tartani! És mosolyra húzódott a szám.

– Rendben! – és méltóságteljesen a szobámba rohantam. Szerencsére senkivel sem találkoztam, mert ha bárkivel is összefutok, rögtön meglátta volna arcomba szökött izgatottságomat és szeleburdi szétszórtságomat. Ser Criston sem szólt, mikor elviharoztam mellette de láttam, ahogy rám villan sötét szempárja.

Ajtóm csukódása után, törtem a viaszt és kihajtogatva, dőlt betűi katonásan álltak egymás mellett.

„Hercegnő! Raenyra!

A Lépőköveknél vár a lehetőség, hogy bizonyítsam rátermettségemet és hűségemet annak, aki ezt kétségbe vonta. Bár hamarabb teljesíthetném ígéretemet és láthatnálak újra, de nem maradt más út előttem. Daemon"

Sírni kezdtem és csak úgy potyogtak a könnyeim. Egy vékony pergament elővéve a legszebb sárkánykaparássommal kezdtem bele a válaszba.

„Drága Daemon!

Nem számít mennyi időbe is telik, várni fogom a pillanatot, hogy újra a palotában köszönthesselek! Minden este imádkozni fogok érted, hogy épségbe térj vissza a háborúból. Az Istenek óvjanak utadon! A Te Raenyrád!"

Hamar melegítettem a vörös viaszt és pecsételtem le az én illatommal átitatott durva lapot. Hívattam a szolgálólányomat és leküldettem Ser Harrold kezébe. Remélem hamar megkapja a címzett és még reménykedhetek távollétébe, pár hollóval vagy futárral közvetített levélre. Bár ne menne háborúba, bár itt lenne velem és újra csak foghatnám kezét és beszívhatnám édes levendula illatát.

De 2,5 évig hírét sem hallottam.

Csak azt tudtam, amit Apám kémei megosztottak vele és így hallhattam tetteiről. Hiányzott és minden repülésem alkalmával késztetésem volt arra venni az irányt, de azzal nem csak magamat kevertem volna hatalmas bajba, hanem őt is, és persze a sárkányainkat.

Időközben, sietve, egy hétig tartó mulatozáson elvette Apám, Alicentet.

És az esküvő után 9 hónappal, megszületett a Király hőn vágyott fia. Néztem az ezüst hajú kisdedet és folyton csak Rhaenys hercegnő szavai jártak a fejembe. Bár letenne Apám arról, hogy én legyek az örökös, ezzel elkerülve a további konfliktust...

Majd Aegon második neve napját hatalmas ünnepléssel koronázták meg. Az újra várandós Alicent ha tehette kereste társaságomat és szeretettel fordult felém de még ennyi idő után is csupán árulása fájdalmát éreztem.

Én meg, folyton csak a Varsafa tövében már kényelmesre kialakított helyemen ültem, párnákkal meg takarókkal, mindig egy újabb könyv társaságában, általában repülés után, és hallgattam a bárd énekét. Volt egy nóta, amit ha meghallottam rögtön Daemon jutott az eszembe. A dal segített felidézni, arcát, hangját, illatát, és amíg énekelte, csak rá gondoltam, olyan volt, mintha hosszú idő óta ismét itt lenne velem. Újra és újra lejátszattam vele, tudtam, hogy már bolondnak néz, hogy ennyiszer kérem, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni, elszakadni a jóleső érzéstől. Hiánya mérhetetlenül nagy volt de kitartottam.