A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

28.

 Percekkel később Alicent ült le mellém.

– Ezek szerint nem ment jól a körút? – kérdezte, teljesen félreértve az arcomon ülő világfájdalmat.

– Elviseltem, ameddig csak tudtam. – hazudtam neki könnyedén, pedig nem szokásom és nem hittem, hogy ilyen egyszerűen fog menni. Rossz érzésem támadt, nem tetszett a gondolat, amivel Apám gyanúsított meg már hónapokkal ezelőtt, miszerint lassan olyan leszek mint Daemon...

Alicent közben romantizálta a kiárusítást, amivel nem tudtam azonosulni, és sikerült egy rosszul megválogatott szóval megbántanom. Pedig ez most nem is direkt volt.

Néztem meggyötört arcát és nem tudtam kitalálni mi bántja. Lehet, hogy a két gyermek nevelése ilyen terhet ró rá? Őszinte bocsánat kérésem után elbeszélgettünk, úgy mint régen, enyhítve a lelkemben dúló tűzvészt.

– Te is hiányoztál. – és megfogtam a kezét. Olyan szomorúnak tűnt. Talán hagynom kellett volna, hogy megmagyarázza és akkor maradhattunk volna ugyanolyan jóban de azóta már mindketten változtunk, és visszacsinálni sem tudom.

Egy órával később, elsőként a Király dőlt ki a túl jó bortól, akit a példás felesége felkísért a szobájába, majd az udvarban tartózkodó nagyurak is elszállingóztak mint a pernye. Biztosan, vacsora előtt még rápihennek az esti vígadalomra.

Tűkön ülve vártam a padon, hogy kettesben maradjunk de akkor sem voltunk igazán kettesben. A szolgálók jöttek mentek, és főleg figyeltek.

Daemon, rá nem jellemzően türelmesen kivárt, és utolsóként a Varsafa tövében állva, mintha megérezte volna, hogy itt vészeltem át a nélküle eltöltött időt és gondoltam rá minden egyes percben, behunyt szemmel élvezte a hely légkőrének békéjét.

– Tényleg hatásos volt a belépőd! – léptem oda hozzá, és most már biztosan én vagyok kettőnk közül a türelmetlenebb.

– Mondtam, hogy kár lett volna ha lemaradsz róla. – mosolygott rám és megakadt a szeme, a tőle kapott nyakláncon.

Felém nyúlva elhittem egy pillanatig, hogy engem akar, de ujjaival csupán a medált érintette meg, amivel a bőrömet is súrolta és ez a csalódással vegyített bizsergető érzés az arcomra is kiült.

Látszott rajta, hogy sokat jelentett számára, hogy azóta is kitartóan viselem és nagy becsben tartom.

– Most nem hoztam neked semmit, Hercegnő! – mondta komoly tekintettel és haja a szemébe lógott.

Rövid hajában elől hosszabb tincsek sorakoztak, amik ha lenézett előre omlott, és minden ilyen alkalommal, a helyére kellett simítania.

– Nem számít! – nevettem el magam, és bár mondhatnám neki, hogy az a legnagyobb ajándék számomra, hogy végre itt van velem.

– De talán adhatok valamit... – gondolkozott el egy másodpercre, majd szétnézve megragadta a kezemet és az öreg Varsafa mögé húzott, tökéletes takarásba mások fürkésző tekintete elől. A hatalmas fa széles törzsének döntve hátamat, felpezsdült a vérem, nem csupán érintésétől, hanem az elrejtőzés izgalmától is. Közelebb lépve sem engedett el, ujjaink egymásba fonva kapaszkodtak másikéba, tökéletesen illeszkedve, láthatatlan köteléket alkotva.

Várva arra mit tesz, kezeinket figyeltem, majd mikor vissza pillantottam rá, már nem volt mosoly az arcán, se szórakozott vidámság. Úgy festett, mint egy sárkány, ami a kiskecskét méregeti, mielőtt felfalja.

Tekintete mohon pásztázta végig a testemet, majd a számnál megállva rám hajolt. Finoman megfogta arcomat, hüvelykujjával simogatta selymes bőrömet és lassan, hogy ne ijesszen meg, puha ajkait az enyémekhez érintette.

A boldogság érzése elöntötte szívemet és lelkemet, ahogy lehunyt szemmel ismerős helyre tévedtek ujjaim. Arcélét majd nyakát élvezettel szeretgettem. Körülöttünk a külvilág és a gondok megszűntek, számomra csak Ő létezett. Ügyetlenül de teljes átéléssel csókoltam vissza és élveztem ki az első csókom keltette vibráló és élénk érzéseket bennem. Kezemet a fatörzshöz nyomta a másikkal erősen fogta az arcomat, ahogy ellentmondás nem tűrően csókolt tovább.

Kiélveztem a legtökéletesebb pillanatot az életemben, teljes egészébe. A nap melegen sütött, a szellő kellemesen cirógatta bőrömet, felettünk Varsafa levelei vörösen lángoltak és Ő adta életem első csókját pont úgy, ahogy megálmodtam. Csodás az életem és megérte várni rá.

A másodpercek fáradhatatlanul hosszúra nyúltak és testével egyre jobban rám dőlve, oldalamnál megéreztem kemény kardját. Ezt Ő is érzékelve eltávolodott tőlem és esdekelő tekintettel figyelte megbabonázott szemeimet.

Pírral és szapora lélegzettel köszöntöttem.

– Isten hozott, Bácsikám!

Féloldalas mosollyal az arcán, gyerekesen kilesett rejtekünkből, majd a kancsó bor felé indult, én meg hűségesen követtem őt. Töltött nekem, majd magának.

– Erre igyunk! – és koccintva nagyot kortyolt belőle, majd miután letette a serleget, elégedetten, kényelembe helyezte magát úgy, hogy a megterített asztalra egyszerűen felrakta a lábait. – Az otthon kényelme semmihez sem hasonlítható.

Az asztalnak dőlve, hercegnőhöz méltóan megbotránkoztam tettén, majd ezt a belém nevelt reflexet levetkőzve, egy korty bor után, lazán annyit vágtam rá.

– Nekem úgy tűnt, itt sosem érezted magad igazán otthon.

Ezt a tényszerű megállapítást, csupán egy sokatmondó mosollyal kommentálta, amivel némán igazat adott nekem.