A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

30.

Még egy pohár borra maradtam, után Ser Cristonnal a szobám felé indultunk, a lakomán résztvevőket pedig hagytuk, hadd élvezzék tovább a vendéglátást, a vendéglátók nélkül.

– Jó éjt, Ser Criston! – köszöntem el az ajtómnál a szokásos módon, mint minden este, amikor ő áll őrt.

– Szép álmokat, hercegnő! – és szemével minden mozdulatomat követte, ahogy becsuktam az ajtót. Nem szerettem, amikor ezt csinálja. A fekete szemébe ilyenkor még mélyebb sötétséget véltem felfedezni, ami ijesztően hatott rám.

Egyedül a szobában, magam mögött hagyva a hercegnői elvárásokat, mély sóhajjal vettem ki a fülemből a nehéz aranyfoglalatú rubin fülbevalókat és tettem a megszokott helyére, miközben Daemon korai távozásán járt az eszem.

Percek teltek el, mire észrevettem, hogy a dolgaimhoz valaki hozzáért. Furcsa volt látni, hogy a szobámból való távozásomkor a pennámat és papírjaimat rendben hagytam, most pedig szanaszét hevernek a hanyagul kihúzott székem előtt. Valaki itt írt. Leültem a székbe és onnan rögtön észrevettem a nem oda való zsákot. Sebtiben kiszórtam belőle a durva szövésű ruhaneműket és egy papírtekercset. Döbbenten néztem Daemon kézírását, amin göcsörtös rajzaival illusztrálja a szobámból ki és bevezető titkos ajtót. Hét pokol! Itt járt! Elvörösödtem, ahogy elképzeltem, hogy aprólékosan szemléli a szobámat és a benne található személyes holmijaimat.

Remegő kézzel vetkőztem meztelenre és vettem fel az ismeretlen ruhákat. Kissé nagyok voltak rám, de így legalább eltakarták nőies alakomat. Mégis honnan szerzet ilyen ruhákat, ilyen kevés idő alatt?

Óóó, tehát ezért távozott hamarabb! A türelmetlenségemben kettesével vettem a lépcsőket lefelé és az irányból tudtam, hogy ez a folyosó kivezet a palotából. Daemon, kint várva rám, élvezte az esti hűs jó levegőt. Úgy nézett ki, mint valami útonálló a fekete csuklyával, ami ezüst haját gondosan takarta, és mikor meglátott végignézett rajtam.

– Hol a sapkád? – kérdezte, mire vigyorogva felmutattam. Kikapta a kezemből és közelebb lépve a fejemre húzta és betűrte kilógó fürtjeimet. – Ne lássák meg a hajad színét. – mondta és arcomon pihentette két óriási tenyerét. Bólogatásom egyben beleegyezés is volt, hátha egy csókot fontolgatna de Ő inkább kézen fogva, a palotát elhagyva, Bolhavég felé terelt.

Sétáltunk a sikátorokban és utcákba, ámulattal néztem a vak jósnőket, a kis növésű zenészeket, a bolond mutatványosokat és a részeg embereket de legjobban az utcalányokat bámultam meg, akik alig ruhában de leginkább pörén kínálták magukat. Szívesen vennék ezektől pár leckét és akkor nem érezném magam ennyire butának.

Daemon is látta, hogy figyelem a lányokat és együtt néztük őket. Talán kívülről úgy nézhetett ki, mintha két férfi azon tanakodna, melyik bordélyba térjenek be és igyák le magukat a sárga földig.

Útba esett egy utcai előadás, ahol többek közt engem figuráztak ki, de megjelent maga Daemon alakja is és a megszokott életemből nagyjából mindenki. Sokkolt, hogy itt minden este ócsárolhatnak, nevetnek rajtam és senki nem tesz semmit. Talán az aranyköpenyeseknek rendbe kéne tennie az utcákat! Látszik, hogy már nem Daemon a Parancsnok, hanem Strong nagyúr legidősebb fia.

Megszorította a kezem és érdeklődve nézte az arcomat, vajon mit gondolhatok erről.

– Jól tudod a véleményemet, de se az enyém, se senki másé nem számít. A Király így döntött.

– Nagyon is számít, hogy a köznép mit akar, ha egy nap majd uralkodni kívánsz felettük. – mondta és nem tudtam eldönteni, hogy ezzel megijeszteni vagy felkészíteni akart a jövőre. Erősen szorítva kezét elindultam.

– Erre innék valamit... Legalább egy estére jó lenne megszabadulni az örökségem terhétől.

A legjobb ivó felé kezdett vezetni, és egy szűk sötét sikátorban, megcsillant egy aranyköpeny.

Nem tudtuk kikerülni, így Daemon magához húzott, hogy eltakarjon.

– Ne nézz rá! – mondta és nem esett nehezemre hozzásimulni. Arcom csak őt nézte és mikor elhaladt mellettünk, rögtön felismertem a hangját.

– Hercegem! – dörmögte Ser Harwin. Vajon engem felismert?

Elhagyván a lebukást jelentő gondot, elnevettem magam és ez a rengeteg izgalom, ami ebben az órában ért, felért az eddigi 18 évemmel. Annyira tudtam, hogy Daemon mellett, sohasem lehet unatkozni! Szerelmes pillantással figyeltem, ahogy neki is mosolyra húzódik a szája a pillanatig tartó veszélytől. Bár már nem volt muszáj, még mindig magához szorítva sétáltunk.

A kocsmában, végeláthatatlan alulöltözött nők látványát egy idő után megszoktam, és minél több fajta lőrét kóstoltam, annál fesztelenebb lett a hangulatom és egyre jobban kimelegedtem. Daemon is levette kabátját és így feltárult egyedi ismertetőjegye, míg én, még mindig sapkában ültem. Meg volt lepődve, hogy ilyen jól bírom az itókát és beszélgetésünk alatt, megosztottam vele egy két történetet, Alicenttel való borozgatásainkról.

– Bocsánat, hogy untatlak... Igazából csak akkor izgalmas az életem, ha velem vagy... – ezen elmosolyodott és intett, hogy hajoljak közelebb hozzá, mintha egy titkot akarna megosztani velem.

– Izgalmat szeretnél? – kérdezte és én csupán hatalmas szemekkel bólintottam. – Akkor mutatok valamit. Nagyon... hogy is mondjam... sokat fogsz belőle okulni. – csillant meg a szemében valami zsiványság, és ettől már rögtön nem tűnt helyesnek, bármit is akarjon mutatni.