A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

18.

Ser elmagyarázott minden fontosabbat a Lovagokhoz vezető úton, ezután már magabiztosan lépdeltem mellette. A kínos érzésem elmúltával, már bosszantott a helyzet. Elküldtek és egy csip-csup dolgot bíztak rám. Lehet, hogy nem egy kidolgozott stratégiai tervet prezentáltam ott helyben de Apám legalább elgondolkodhatott volna rajta. A tekintélyem, ami talán sosem volt, csak én szeretném azt képzelni, hogy van, csorbát szenvedett.

És azzal is tisztában vagyok, hogy sürgősen bocsánatot kell kérnem Apámtól, hogy gyengének tüntettem fel, a buta hozzászólássommal. Most éreztem először, hogy a férfiak világában engem sosem fognak komolyan venni.

Már az erkélyen állva mustráltam a lovagokat, sorban mutatkoztak be és Ser hosszan taglalta a jó cselekedeteiket, épp kezdtem elunni magam, mikor az tűnt fel, hogy egyiksem henceg valós csatákban való részvétellel.

– Van bármelyiküknek harci tapasztalata? – kérdeztem hirtelen Ser Harroldtól.

Bólintott és hívta azt az egy személyt, akire illet a leírás.

– Ser Criston Cole. A feketerévbeli várnagy fia.

Elő lépett egy ismerős arc, ami egy régi emléket idézett fel bennem. Bevillant Daemon szomorú tekintete és az, ahogy felmutatja sebes tenyerét, majd a földön fekve kinéz rám. Akkor ott a tornán, kevés kellett, hogy eláruljam magam és felfedjem érzéseimet, amiket még én sem értettem. Nem bírtam nézni a harcot de szememet eltakarni sem tudtam.

– Köszöntelek, Ser Criston! – hajoltam előrébb az erkélyen, majd percekig kérdezgettem milyen csatákban vett részt. Minden válasza kielégítő volt és az utolsó pillanatban jutott csak az eszembe, hogy ha a őt kérem fel a tisztségre, Daemon egész biztos kiborul majd tőle.

– Ser Criston Cole-t választom. – jelentettem ki Sernek és a Segítőnek, mosollyal a számon, aki sietve követett és próbált lebeszélni a döntésemről.

– Az Atyámat olyan lovag védje, aki látott valódi csatát. Nincs igazam? – kérdeztem vissza komor tekintettel, mikor felsorolta minden érvét.

– Természetesen, hercegnő. – adta meg magát, hisz mást nem tehetett velem szemben.

Elégedetten sétáltam a kertben, csodáltam a virágokat, mikor megláttam Alicentet sietni a palota kert azon része felé, ahol a kovács és a kőművesek dolgoztak. Érdeklődve követtem és tán gyerekesnek hatott a viselkedésem de a mérhetetlen semmittevésemet ez is feldobta.

Alicent az egyik Mesternek egy kisebb dobozt adott át és újfent roppant elégedett voltam magammal, hogy ezt a rejtélyt is megoldottam. Biztosan az Apjának kell megcsináltatnia valamit, vagy tán ajándék lesz?

Visszafelé azon tűnődtem, vajon mostanában lesz a Segítő neve napja?

Később Alicent megtalált és kitérőt tettünk a kedvéért a szentélybe. Ezer láng lobogott Balerion sárkány tiszteletére és Alicent imádkozása alatt a tenyerem tűzbe tételével szórakoztam.

– Ezért mindig irigyeltelek... – nyitotta ki a fél szemét a barátnőm de ujjai még egymásba kapaszkodtam.

– Bocsánat, megzavartalak? – kérdeztem vissza.

– Nem. Mégis milyen érzés?

– Nem érzek semmit, talán egy kis csiklandozást, ahogy a láng megnyalja a bőrömet.

Elkerekedett szemmel figyelte, ahogy demonstrálom neki az előbb elhangzottakat. Fura látni, hogy a hétköznapi embert mennyire lenyűgözi a vérünkben csörgedező sárkány örökségünk. Ezért a képességért, meg főleg azért, hogy a Sárkány a hátára enged, Isteneknek gondolnak az emberek. De ahogy Apám is mondta, ez csak illúzió. A sárkányokat nem tudjuk teljesen irányítani. Ilyen erőkkel még mi sem bírunk. Ha pedig egyszer nem lesznek sárkányok, akik társnak választanak minket, nem fogunk különbözni másoktól.

Ezután csupa panaszkodás hagyta el a számat, ami beillet pletykálkodásnak is. Az egyik folyosón meghallottam, hogy már keresik Apám új feleségét, amin teljesen kiborultam, hisz féléve sincs, hogy Anyám meghalt.

Alicent nyugtatott, ahogy bírt és kedves szavakkal biztosított, hogy nem lesz semmi gond.

– Atyád szeret téged. Örökösének választott.

– Igazából csak Daemont utasította el. Gyászolt, és a dühét az öccsén vezette le. Bár hamar kibékülnének!

– Hát nem igazán enyhült még meg felé, a Király... – válaszolta és teljesen egyetértettem. Sajnos próbálkozásaim, hogy megbocsásson öccsének, nem jártak sikerrel. Nem akart róla beszélni, én pedig nem akartam másról, így kicsit eltávolodtunk egymástól.

Ez, hogy kicsit tudtam beszélni róla valakinek jól esett és újabb lendületet adott, hogy megpuhítsam a Királyt. Este a szokásos étkezésnél beszélgetni próbáltam Apámmal.

– Nem beszéltünk sokat. Mióta...

– Ami sajnálatos. Szabadon kellene tudnunk beszélni egymással.

– Te azt mondhatsz, amit akarsz. Hisz király vagy.