A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

55.

Magányosan, egyedül a kandallónál néztem a tűzet, mikor halk lépéseket neszére figyeltem fel, majd szemem sarkából megláttam őt! Ezüst hajzuhataga rakoncátlanul zúdult porcelán bőrére, egy túl díszített sötétkék báli ruhában, éjjeli takaróját maga után húzva szemét dörzsölve jött felém és talán Apját kereste, mivel mikor látta, hogy én nem ő vagyok, kipattantak a hatalmas szemei és az egyik öreg vörös fotel mögé bújva, félve kémlelt.

Elszorult a szívem ijedtségén. Fájdalmas volt látni, hogy megretten tőlem. Soha többet nem akarom ezt az arcát látni!

Már oly régóta nem látott, hogy nem emlékszik rám? Elfelejtette, ahogy születése óta abban a négy évben sokszor jártam itt?

Szomorúsággal nyúltam ajándékáért, lazán kivettem a belső zsebemből a jáde tiarát, amit a legutolsó utazásomról hoztam neki és kinyújtott karral mutattam felé, rá sem nézve, nehogy még jobban megijesszem.

A csillogó ékszert megigézve bűvölte kék szemeivel és rejtekéből előlépve közeledett felém. Apró ujjacskáival nyúlt felé és simította meg a zöld köveket.

– Nagyon szép, Bácsikám. Enyém? – kérdezte vékonyka hangon és öröm költözött a szívembe, hogy mégis tudja ki vagyok.

– Ha szeretnéd, Hercegnő! – válaszoltam boldogan, mire bólintott egy gyorsat és hajába nyomta az ékszert, igaz kissé csálén. – Szép! – fejeztem ki tetszésemet mosolyogva, mit meghajolva megköszönt.

– Jobb ha most visszamész! Késő van már! – de még a végére se értem, már a szemben lévő fotelbe vackolta magát és tűz lángjait nézve, igazi Hercegnő módjára, makacsul figyelmen kívül hagyta mondandómat, majd csendben visszaaludt.

Egy karnyújtásnyira aludt tőlem, ezzel bizonyítván, hogy teljes bizalmát élvezem. Csupán egy ártatlan gyermeket láttam, nem az álomban látott lányt, ám már csak attól, hogy mellettem létezik, nyugalmat árasztott a szívembe. Nem tudtam miért, hisz egyébként ki nem állhatom a gyerekeket de ha az Ő közelében lehetek, mindig megnyugszik a háborgó lelkem.

– Daemon herceg az, Királyné!

– Engedd be, Ser Harrold! – belépve szobájában, sok mindenre fel voltam készülve de erre a látványra nem. Egy köntösben ült a szófáján és elgyötörten, halványan nézett ki. Közelebb lépve hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék neki. – Daemon! Mi ez a tekintet? Nincs semmi gond, gyere nyugodtan!

– Hogy vagy? – kérdeztem, ahogy leültem mellé, de a saját hangomat sem ismertem fel.

– Jól! Csak már nagyon a végét járom. Ez talán a legnehezebb az összes közül.

– Hát, az látszik is rajtad... – bukott ki belőlem, mire egy gyenge ütést éreztem a vállamon. Ez a legtöbb ereje?

– Nem vagy már vicces! Azok az idők elmúltak... – mondta elgondolkozva.

– Tudom... – köhintettem egyet zavaromban. – Te is haragszol rám?

– Miért? – nézett fel rám értetlenül. – Mert eltűntél az életünkből az utóbbi sok évben, és legutoljára, csupán rövidke napot töltöttél velünk... tán ezért kellene?

– Nem... – de legalább egy dolog nem változott, hogy folyton az orromra koppint.

– Akkor talán azért kellene, mert szándékodban áll feleségül kérni az egyetlen lányomat?

Fészkelődni kezdtem a széken, pedig ez nem igazán szokásom.

– Hááát... nemigazán... de most hogy mondod, gondolkodtam azon, hogy...

– Jajj, Daemon! Nekem kár is köntörfalaznod... Megvezethetsz itt bárkit, köztük Viseryst de azt hogy nem az engedélyemért jöttél, azt nehezen hiszem el. Én is láttam, hogy néztél rá, amikor egy éve táncoltatok. Még hogy te türelmetlen alkat vagy? Hah... – megcsóválta a fejét majd mosolya eltűnt és gondterhelt arckifejezés cserélt vele helyett. – Rhaenyra rajong érted! Pont úgy, ahogy a Király ő érte. Nem fog egykönnyen belemenni ebbe a frigybe...

– Tudom, hogy nem olyan vagyok, akit ti elképzeltetek számára, se méltó, se gazdag, és sokat kell változzak, hogy kiérdemeljem, de ez az egy év borzalmas volt nélkületek. – görnyedtem össze a sok álmatlan éjszaka súlya alatt. – Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy eljegyzitek valaki mással.

– Nem kell, hogy változz! Te mindig is jó voltál. – nézett rám átható tekintettel, mi megolvasztaná bármelyik férfi szívét.

– Nem, Aemma! Csak annak akartál látni.

– Daemon, mindvégig néztem a küzdelmedet másokkal, magaddal... Kerested a helyed és akkor ott, mikor táncoltatok, nekem úgy tűnt, hogy arra a pár percre, hazaértél... – megrázta a fejét. – De most! Most nálam is borzalmasabban nézel ki... Ne ess szét! ...Úgy, ahogy én...

– Nem lesz semmi baj! – mondtam vigasztalásképp.

Megfogta a kezem és összekulcsolt ujjainkat nézve suttogta.

– Nem ezt érzem, Daemon. Félek.

– De annyiszor végig csináltad már...

– Igen, de ez most más. Az Idegen annyiszor látogatott már meg... Talán, most értem fog eljönni. De akkor... Emlékszel, mit ígértél sok sok évvel ezelőtt?

– És be is tartottam! Meg is utáltatok! – mosolyodtam el, mire megrázta a fejét. – Óvni fogom! Ígérem.

– Nem tűnhetsz el újra! Rhaenyra erős! Olyan erős mint te! Borzasztóan sokban hasonlítotok! És ezért tudom, hogy magányában ő is megkeseredik, ha hagyod!

– Ahogy én?! – kérdeztem vissza sértetten.

– Igen! De ezentúl nem kell így lennie! Ha lányom is úgy akarja, én áldásom adom neked!

– Köszönöm! – sóhajtottam egy hatalmasat, ahogy lehullt a mázsás súly a vállaimról. Megkönnyebbülten mosolyogtam rá. – Holnap, a nyertes lovagi tornám után iszunk erre!